Azon az éjjelen szokatlanul sötét volt Balmazújváros felett. Egy fehér csík jelent meg az égen, de senki sem figyelt fel rá. Pedig, ha tudták volna, hogy mi is az, akkor nem jelentek volna meg ilyen cikkek:

2002. augusztus 20-a volt. A város melletti pusztaságon valami hatalmas robajjal a földbe csapódott. A leesett tárgyból egy szinte láthatatlan lény szállt ki, és elindult a város felé. Hamarosan lakott területre ért, ahol kis szédelgés után betévedt az egyik ház udvarára. Ott tovább keresgélt, majd a hátsó kert végén álló ólban meglátott egy Vietnámi Malacot. A kucu észrevette közeledtét, és elég bambán nézett rá. Nem tudhatta, mi fog történni: az árny az orrlyukain keresztül „belebújt”. A Malac hirtelen megtántorodott, majd a csillagos ég felé emelte fejét. Szemei vörösen izzottak. A lény ennek a kis disznónak a testében akarta véghezvinni ördögi tervét…

Pár hónappal később, mikor elkövetkezett a disznótorok időszaka, ez a bizonyos Malac sem kerülhette el sorsát. Miután nagy nehezen kihozták óljából, szúrták, ahogy tudták, de a huszadik késdöfés után sem pusztult el. Mivel a családfő, ahogy az ilyen kulturális eseményeken lenni szokott, eléggé pityókás állapotban volt, felmérgesedett a sikertelenségükön. Bement a műhelyébe, és előkereste az elektromos sokkolót. Bekapcsolta, és a Malac nyakához nyomta, ami még ettől sem pusztult el, ráadásul bőrén keresztül a földbe vezette az áramot. Mivel az előző disznóvágásból tetemes mennyiségű víz maradt az udvaron szerteszét, a Sertést körülállók jókora áramütést szenvedtek. Miután feleszméltek, és megbizonyosodtak arról, hogy a „szörnyeteg” még mindig él, felhagytak a próbálkozással, és visszavitték az ólba. Ahogy kijöttek belőle, az egész tákolmány összedőlt, helyén pedig egy óriási lyuk tátongott. Nem tudták, hogy ki vagy mi áshatta – az egyik szomszéd a hatalmon lévő kormányt, a másik az Egyesült Államokat gyanúsította, a harmadik pedig csak az „aggyámámégpiát” szöveget hajtotta –, és hogy mióta van ott. Mivel nem tehettek mást, kerestek pár vaslemezt, és lefedték vele a lyukat.

Másnap a család legfiatalabb tagja, Nagy Krisztián, akit ismerősei Grizzlyánnak becéztek mackós termete miatt, el akarta mesélni a történteket legjobb barátainak. A helyi Városszéli Általános Iskola nyolcadik osztályos tanulója volt. Barátaival reggelente a Szent Gyülekezőhelyükön várták a tanítás kezdetét, ami a minőségi termékeket felszolgáló iskolai büfé előtt volt, és két, egymással szemben a falakhoz állított pad alkototta.

– Ha tudnátok, mi történt tegnap nálunk… – kezdte volna.

– Grizzlyán, ki nem sz*rja le, hogy mi volt nálatok? Ott sosem történik semmi érdekes. A múltkor is azzal jöttél, hogy mekkorát sz*rt a Malacod, meg hányat fingott a kutyád. Ez már lejárt műsor. Légy szíves, hagyjál lógva minket a hülyeségeiddel! – intette le legjobb barátja, Pattyán Imre.

Imre – aki baráti körében a Mester becenevet kapta –, éltanuló volt, a legokosabb az egész iskolában. Szinte mindenkinél magasabb volt, nagydarab, de ez magassága miatt (Grizzlyánnal ellentétben) nem látszott meg rajta. Az iskolában két tanárt kivéve senkitől sem kellett tartania.

– Na, szóval ott tartottunk, hogy rám jobban pikkel a Biosz Tanár, mint Mesterre – folytatta a Grizzlyán által megszakított beszélgetést Vadász Viktor.

Viktor, akit mindenki csak a vezetéknevén szólított, egy középmagas és (saját állítása szerint) középerős gyerek volt, szintén Grizzlyán osztálytársa. Ő volt a kis kedvenc a tanárok körében (egy ilyen gyereket csak szeretni lehet – he-he – majd ti is rá fogtok jönni…). Neki jutott a legtöbb Grizzlyán történeteiből, ő volt ugyanis az a szerencsétlen, aki mellette ült az órákon.

– Hát nincs igazam? – kérdezte, mivel az eltelt sorok óta senki sem reagált az általa mondottakra. Grizzlyánra nézett, aki azonban úgy érezte, hogy most bevághatja sztoriját.

– Hagyjuk a hülye tanárokat, már százszor megbeszéltük, hogy utáljuk mindet! Inkább hadd mondjam már el, hogy mi történt!

– Grizzlyán! Én előtted ülök az órákon, tehát szerencsére nem sok mindent hallok abból, amit Vadásznak mesélsz, de már nekem is elegem van a marhaságaidból. Visszatérve a témához, egyáltalán nincs igazad, a Biosz Tanár engem utál a legjobban! – szólt a harmadik ott lévő gyerek, Kovács Dániel.

Dani, akinek a Barna becenevet a tanárok adták, hogy megkülönböztessék az osztályban tanuló másik Dánieltől, egy kicsit vékonyabb volt mindenkinél. A tanárok másik kis kedvence… Mindig rendesek voltak vele, főleg osztályfőnöke, akit a diákok az iskola területén csak „Tudod, hogy ki”-nek hívtak, nehogy megjelenjen, mint az a bizonyos falra festett ördög. Ő (mármint az ofő) még később, egy másik történetben nagyobb szerepet kap a diákok egyszerű rémisztgetésénél…

– Nem mintha velem olyan k*rva igazságos lenne! Egyébként Ő senkit sem szeret. Nincs is szíve. Ugyanolyan, mint „Tudod, hogy ki”, csak kövérebb – szólt közbe Benedek Péter is, aki éppen akkor érkezett a pontos és kényelmes balmazújvárosi busszal. Miután a fent említett közlekedési eszközre elmondta az összes létező átkot, a büfé elé sietett, vett pár dolgot, majd visszajött a barátaihoz.

Péter – becenevén Bence –, a többiekhez hasonlóan egy átlagos gyerek volt. Osztályfőnökük őt is nagyon szívlelte, egyetlen rossz szót sem mondott neki, ezért Bence fel is nézett rá. Sohasem fikázta ezt a kedves, rendes, a diákok jogait figyelembe vevő, a tanítást jókedvvel művelő, magasan kvalifikált nőszemélyt.

– Na, elmondom a történetet… – használta ki a beállt csendet Grizzlyán.

– Jól van, mondd el, ha ennyire fontosnak érzed! De ha megint valami hülyeség lesz, akkor… – mondta Vadász.

– Végre! Tegnap le akartuk…

Ebben a pillanatban lépett be osztályfőnökük, szeretettel végignézett imádott diákjain, majd kedvesen megkérte őket:

– A k*rva *nyátokat! Nem megmondtam, hogy negyed nyolckor húzzatok ki arra a kib*szott trágya udvarra!

Oldal : 1 2 3 Megtekintés egyben