Azon az éjjelen szokatlanul sötét volt Balmazújváros felett. Egy fehér csík jelent meg az égen, de senki sem figyelt fel rá. Pedig, ha tudták volna, hogy mi is az, akkor nem jelentek volna meg ilyen cikkek:

2002. augusztus 20-a volt. A város melletti pusztaságon valami hatalmas robajjal a földbe csapódott. A leesett tárgyból egy szinte láthatatlan lény szállt ki, és elindult a város felé. Hamarosan lakott területre ért, ahol kis szédelgés után betévedt az egyik ház udvarára. Ott tovább keresgélt, majd a hátsó kert végén álló ólban meglátott egy Vietnámi Malacot. A kucu észrevette közeledtét, és elég bambán nézett rá. Nem tudhatta, mi fog történni: az árny az orrlyukain keresztül „belebújt”. A Malac hirtelen megtántorodott, majd a csillagos ég felé emelte fejét. Szemei vörösen izzottak. A lény ennek a kis disznónak a testében akarta véghezvinni ördögi tervét…

Pár hónappal később, mikor elkövetkezett a disznótorok időszaka, ez a bizonyos Malac sem kerülhette el sorsát. Miután nagy nehezen kihozták óljából, szúrták, ahogy tudták, de a huszadik késdöfés után sem pusztult el. Mivel a családfő, ahogy az ilyen kulturális eseményeken lenni szokott, eléggé pityókás állapotban volt, felmérgesedett a sikertelenségükön. Bement a műhelyébe, és előkereste az elektromos sokkolót. Bekapcsolta, és a Malac nyakához nyomta, ami még ettől sem pusztult el, ráadásul bőrén keresztül a földbe vezette az áramot. Mivel az előző disznóvágásból tetemes mennyiségű víz maradt az udvaron szerteszét, a Sertést körülállók jókora áramütést szenvedtek. Miután feleszméltek, és megbizonyosodtak arról, hogy a „szörnyeteg” még mindig él, felhagytak a próbálkozással, és visszavitték az ólba. Ahogy kijöttek belőle, az egész tákolmány összedőlt, helyén pedig egy óriási lyuk tátongott. Nem tudták, hogy ki vagy mi áshatta – az egyik szomszéd a hatalmon lévő kormányt, a másik az Egyesült Államokat gyanúsította, a harmadik pedig csak az „aggyámámégpiát” szöveget hajtotta –, és hogy mióta van ott. Mivel nem tehettek mást, kerestek pár vaslemezt, és lefedték vele a lyukat.

Másnap a család legfiatalabb tagja, Nagy Krisztián, akit ismerősei Grizzlyánnak becéztek mackós termete miatt, el akarta mesélni a történteket legjobb barátainak. A helyi Városszéli Általános Iskola nyolcadik osztályos tanulója volt. Barátaival reggelente a Szent Gyülekezőhelyükön várták a tanítás kezdetét, ami a minőségi termékeket felszolgáló iskolai büfé előtt volt, és két, egymással szemben a falakhoz állított pad alkototta.

– Ha tudnátok, mi történt tegnap nálunk… – kezdte volna.

– Grizzlyán, ki nem sz*rja le, hogy mi volt nálatok? Ott sosem történik semmi érdekes. A múltkor is azzal jöttél, hogy mekkorát sz*rt a Malacod, meg hányat fingott a kutyád. Ez már lejárt műsor. Légy szíves, hagyjál lógva minket a hülyeségeiddel! – intette le legjobb barátja, Pattyán Imre.

Imre – aki baráti körében a Mester becenevet kapta –, éltanuló volt, a legokosabb az egész iskolában. Szinte mindenkinél magasabb volt, nagydarab, de ez magassága miatt (Grizzlyánnal ellentétben) nem látszott meg rajta. Az iskolában két tanárt kivéve senkitől sem kellett tartania.

– Na, szóval ott tartottunk, hogy rám jobban pikkel a Biosz Tanár, mint Mesterre – folytatta a Grizzlyán által megszakított beszélgetést Vadász Viktor.

Viktor, akit mindenki csak a vezetéknevén szólított, egy középmagas és (saját állítása szerint) középerős gyerek volt, szintén Grizzlyán osztálytársa. Ő volt a kis kedvenc a tanárok körében (egy ilyen gyereket csak szeretni lehet – he-he – majd ti is rá fogtok jönni…). Neki jutott a legtöbb Grizzlyán történeteiből, ő volt ugyanis az a szerencsétlen, aki mellette ült az órákon.

– Hát nincs igazam? – kérdezte, mivel az eltelt sorok óta senki sem reagált az általa mondottakra. Grizzlyánra nézett, aki azonban úgy érezte, hogy most bevághatja sztoriját.

– Hagyjuk a hülye tanárokat, már százszor megbeszéltük, hogy utáljuk mindet! Inkább hadd mondjam már el, hogy mi történt!

– Grizzlyán! Én előtted ülök az órákon, tehát szerencsére nem sok mindent hallok abból, amit Vadásznak mesélsz, de már nekem is elegem van a marhaságaidból. Visszatérve a témához, egyáltalán nincs igazad, a Biosz Tanár engem utál a legjobban! – szólt a harmadik ott lévő gyerek, Kovács Dániel.

Dani, akinek a Barna becenevet a tanárok adták, hogy megkülönböztessék az osztályban tanuló másik Dánieltől, egy kicsit vékonyabb volt mindenkinél. A tanárok másik kis kedvence… Mindig rendesek voltak vele, főleg osztályfőnöke, akit a diákok az iskola területén csak „Tudod, hogy ki”-nek hívtak, nehogy megjelenjen, mint az a bizonyos falra festett ördög. Ő (mármint az ofő) még később, egy másik történetben nagyobb szerepet kap a diákok egyszerű rémisztgetésénél…

– Nem mintha velem olyan k*rva igazságos lenne! Egyébként Ő senkit sem szeret. Nincs is szíve. Ugyanolyan, mint „Tudod, hogy ki”, csak kövérebb – szólt közbe Benedek Péter is, aki éppen akkor érkezett a pontos és kényelmes balmazújvárosi busszal. Miután a fent említett közlekedési eszközre elmondta az összes létező átkot, a büfé elé sietett, vett pár dolgot, majd visszajött a barátaihoz.

Péter – becenevén Bence –, a többiekhez hasonlóan egy átlagos gyerek volt. Osztályfőnökük őt is nagyon szívlelte, egyetlen rossz szót sem mondott neki, ezért Bence fel is nézett rá. Sohasem fikázta ezt a kedves, rendes, a diákok jogait figyelembe vevő, a tanítást jókedvvel művelő, magasan kvalifikált nőszemélyt.

– Na, elmondom a történetet… – használta ki a beállt csendet Grizzlyán.

– Jól van, mondd el, ha ennyire fontosnak érzed! De ha megint valami hülyeség lesz, akkor… – mondta Vadász.

– Végre! Tegnap le akartuk…

Ebben a pillanatban lépett be osztályfőnökük, szeretettel végignézett imádott diákjain, majd kedvesen megkérte őket:

– A k*rva *nyátokat! Nem megmondtam, hogy negyed nyolckor húzzatok ki arra a kib*szott trágya udvarra!

Mivel nem tehettek mást, a fiúk engedelmeskedtek, s két perc múlva már az udvaron voltak. Azon a novemberi reggelen az átlagosnál is hidegebb volt, Mesterék igencsak dideregtek (bár az is lehet, hogy csak azért fáztak, mert olyan hirtelen kizavarta őket az ofő, hogy nem volt idejük felvenni a kabátjaikat). Grizzlyán gondolt egyet, és belevágott a sztorijába:

– Na, figyeljetek! Tegnap le akartuk vágni az egyik Vietnámi Malacunkat, de nem sikerült.

– Grizzlyán! – szólt közbe idegesen Vadász – Mondtam, hogy…

– Először elmondom, aztán majd mondhatsz véleményt – vágott közbe Grizzlyán – Végigmondhatom? – Körbenézett. A többie k bólogattak. – Hússzor beledöftük a disznóba a kést, semmi. Aztán sokkolóval próbálkoztunk, megint semmi, ráadásul jól megütött minket az áram. Visszatereltük az ólba, de amikor kijöttünk, az egész beomlott, és egy nagy lyuk maradt a helyén. Azóta a környékére sem mertünk menni.

– Ilyen sz*r történetet még életemben nem hallottam – mondta Mester hangos röhögés közepette – Ez még a „Befosott a malacom az ágyamba, anyám meg belenyomta a fejemet”-sztorinál is rosszabb! Sőt! Erről még a legmélyebb alkotói válságban szenvedő firkászoknak sem jutna eszébe regényt írni.

– Ja, tényleg gyenge volt! Most dobott ki bennünket ez a… – itt Bence próbált megfelelő jelzőket találni szeretett tanárukra, de nem sikerült neki – ööö, izé, te meg hülye, horror-szerű történetet mesélsz. Ez már beteges…

– Figyeljetek! Délután gyertek el hozzám, és ha nem igaz, amit mondtam, akkor azt csináltok velem, amit akartok. De ha igaz…

– Van egy ötletem, hogy mit fogunk veled csinálni – kezdte Barna – Jól megforgatunk egy kis disznószarban…

Ekkor azonban megszólalt a csengő. A diákoknak osztályonként fel kellett sorakozni a bejárati ajtó előtt. Ezután megjelent a lépcsőn a tanári kar. A fiúk osztályfőnöke előrelépett, és ezt rikácsolta:

– Jó reggelt kívánok!

– Jóóó-reg-gelt-kí-váá-nok! – harsogták kórusban a didergő gyerekek.

Minden reggel így volt ez. Csak ezután kezdődhetett meg az a híres, minőségi színvonalú tanítás a hírhedt balmazújvárosi Városszéli Általános Iskolában. Délután, amint utolsó, maradandó élményeket és pszichikus sérüléseket okozó óráról is kicsengettek, elmentek Grizzlyánékhoz, hogy megnézzék az állítólagos lyukat. Ahhoz, hogy az iskolától eljussanak hozzá, egy nagyon hosszú utcán kellett végigmenniük. Miután megérkeztek, berúgták a bejárati ajtót, lerakták táskáikat, és az összeomlott ólhoz mentek, ahonnan már a tegnap lerakott vaslemez is hiányzott. Nem hittek a szemüknek: a hasadék olyan mély volt, hogy nem hallották a Bence által ledobott kő földet érését. Pár másodperc múlva kiugrott belőle a Vietnámi Malac, majdnem felborítva a nyílást körülálló fiatalokat. A dolog ekkor kezdett egyre furcsábbá válni, hiszen ehhez hasonló, több méter magas ugrást egyetlen Malac sem képes produkálni.

– Röf, öf, för! – röfögte a Malac.

Grizzlyán, aki korábban már többször is próbálta barátaival és ismerőseivel elhitetni, hogy érti a Malacok „nyelvét”, készséggel fordította a röfögést:

– Azt mondta kucuka, hogy éhes! – kiáltott Grizzlyán.

– Jaj, ne gyere már megint azzal a hülyeségeddel, hogy érted a disznókat! Egyébként a malacok nem beszélnek, hanem röfögnek – mondta a Grizzlyán furcsaságait már eléggé unó Barna.

– De igenis értem őket! – szólt vissza sértődötten Grizzlyán.

– Az igazság csak egy módon derülhet ki: adjunk neki kaját! – javasolta Mester.

Bementek a mellékbe, ahol az állatok több évre előkészített élelme volt. Grizzlyán elkezdte rakni egy vályúba a tápot. A többiek egy kicsit furcsán érezték magukat, mivel az épület kívülről egy nagyobb kerti budinak tűnt, belülről meg akkora volt, mint egy hangár.

– Nem vettél észre rajta valami furcsát? – kérdezte Vadász.

– Csak annyit, hogy legalább ötször annyit eszik, mint egy átlagos Sertés.

– Egy újabb furcsaság. Nem öli meg a sokkoló, ötször annyit zabál. Ez már nem normális… – mondta Barna.

– Itt tényleg nem stimmel valami… – elmélkedett Vadász.

– Nekem mondjátok… – szólt Grizzlyán.

– Megalakíthatnánk egy VMKCS-t, hogy tanulmányozzuk a Malacot – javasolta Bence.

– Óó, már megint ezek a hülye mozaikszavak… VKPCS… – mordult fel Mester.

– Nem is hülyék! Hát a JPMT? A pólódra is azt írattad! – érvelt Bence.

– Na jó, ez az egyetlen kivétel. És mit jelent ez a VMKPCS, vagy mi?

– Vietnámi Malac Kutató Csoport.

– Ilyen izé nélkül is megfigyelhetjük a Malacot, semmi értelme nincs, de ha csak ennyi szükséges a boldogságodhoz, legyen.

– Na álljunk csak meg egy pillanatra! Mi az a JPMT? – vágott közbe Grizzlyán.

– Nem tudod?? – kérdezte meglepetten Bence – Hát a Jó P*nákat Megfigyelő Társaság!

– Mi?! Ilyet alapítottatok, és nem is szóltatok róla?

– Dehogynem szóltunk! Mit gondolsz, miért figyeltük tavaly egész nyáron a szomszédban lakó csajokat? – kérdezte Mester.

– Ja, tényleg… Rémlik valami.

– Persze, persze… Annyira elvagy a Malacokkal, hogy a csajokat már észre se veszed – szólt be Vadász.

– Ja, ja! Tegnap is, mikor jöttem volna hozzád, megláttam, hogy egy csomag kotonnal mentél az ólba. Húztam is egyből elfele, nem is mertem belegondolni, hogy mit akartál ott csinálni – hülyéskedett Barna.

– Hú, a francba, megláttál… – válaszolt sértődötten Grizzlyán.

– De… én csak vicceltem! – mondta megrökönyödve Barna.

– Tudom, nagyon vicces volt… De várjunk csak! Valaki tényleg megerőszakolja a disznóinkat. Miért is akartál jönni tegnap? Megfigyeltem, hogy amikor jössz, mindig kitalálsz valamit, például hogy hozzak neked piát, vagy kaját. Az legalább öt perc. Addig simán lezavarhatsz velük egy gyors numerát – mondta Grizzlyán.

– Szerintem meg öt perc ahhoz, hogy kimenj a konyhába, és hozz valamit inni, kicsit túl sok, nem igaz? Ennyi idő alatt simán tudsz fajtalankodni a disznóólban, ráadásul utána még rám is kenheted! – mondta Barna. – Hogy lehetsz ilyen szemét, perverz állat? Szegény disznók!

– Kuss már! Hogy a francba lehet ennyi marhaságot kitalálni? Két hülye! – szólt Mester, akinek már kezdett elege lenni.

– Várjunk csak! Nem Mestert láttam a múlt heti találkozókor a disznóól felé menni? – folytatta Barna.

– Tényleg, én is láttam. Fél órán keresztül bent volt, közbe’ malacvisongások meg hangos nyögések hallatszottak – helyeselt Grizzlyán.

– Na, ezt most hagyjátok abba, mielőtt beverem a pofátokat! – ordította Mester.

– Igazad van. Foglalkozzunk inkább a Malaccal – helyeselt Bence.

– Nem arról beszéltünk eddig is? – kérdezte röhögve Grizzlyán.

– Nem úgy értem – mondta Bence, közben lefogta Mestert, nehogy nekimenjen Barnáéknak.

– De én igen! – Grizzlyán alig bírta abbahagyni a röhögést.

– Na, jó! Már beszéltünk egy oldalt, be lehet fejezni! – szólt közbe Vadász is, majd folytatta – Le kéne menni a lyukba, megnézni, hogy merre vezet. Valahová csak elbújt az a Malac…

Kiléptek a mellékből, majd egyből a Malachoz mentek, ami jámboran közeledett a kajás vasvályút tartó Grizzlyán felé. Miután elé rakták az ételt, nagyra nyitotta a száját, majd egészben lenyelte, a vályúval együtt. Pár másodperccel később olyan történt, amit nem mindennap lát az ember: a Malacból kettő lett, osztódott, mint egy sejt. Ez azért volt olyan különös számukra, mert a malacok emlősök, és normális körülmények között úgy történik a szaporodásuk, hogy a hím és a nőstény Sertés párosodása után az utóbbi vemhes lesz, majd pár hónap múlva kismalacokat hoz a világra. A most „született” Malacok csak annyiban különböztek az átlag Vietnámitól, hogy a szemük vörös volt.

– Láttátok, amit én láttam? – kérdezte Grizzlyán.

– Persze, hogy láttuk – válaszolták a többiek.

– Mondtam, hogy éhes – fejezte ki sértődöttségét Grizzlyán.

– Na jó… – szólt Mester. – Lehet, hogy tudsz Malacul, hisz mindig köztük vagy!

A többiek is elismerték, hogy igazat mondott. Nem akarták ugyan elhinni a dolgot, de miután az előbb végignézhették egy Malac osztódását, már nem tűnt olyan valószínűtlennek az sem, hogy valaki képes velük kommunikálni.

Ekkor kinyílt a hátsó udvar kapuja, és megjelent Grizzlyán nővére, nyomában pedig vagy húsz tyúk, akiket előreengedett, hogy kapirgálhassanak a kertben. a Malacok erre ijedten visszaugrottak a lyukba.

– Hát ezek mér’ menekültek el? – kérdezte Bence.

– Nem tudom, biztos Grizzlyán nővérétől fostak be! – szólt röhögve Meter.

– Meg is értem őket… – így Grizzlyán.

Otthagyták a lyukat, és elmentek Barnáékhoz, hogy utánanézzenek az interneten a Vietnámi Csüngőhasú Malacoknak.

– Mondtam, hogy ilyen Malac nem létezik! – szólt Barna, miközben a billentyűzeten gépelt valamit. – Viszont találtam egy érdekes cikket: Balmazújváros mellett van egy Pentagon-raktár, ahol számítógéppel irányítható rendszereket és fegyvereket tárolnak, plusz van itt még 20 milla készpénz is. Azt írják, hogy az épület nincs katonai védelem alatt, de még senki sem merte megkockáztatni a betörést.

– Ha ezek a Malacok veszélyessé válnának, akkor mindenképp szólni kéne a Pentagonnak. Csak ők tudnának megfelelően védekezni ellenük – szólt Vadász.

– Szerintem meg az ő cuccaikkal mi is tudnánk bánni – így Bence.

– Héhé, mi a franc értelme van annak, hogy mi öten, akik még általános iskolások vagyunk, és életben nem nyúltunk fegyverhez, szembeszállunk ezekkel a vasat evő „valamikkel”? Még a B-kategóriás horrorfilmekben sem szoktak ilyen baklövéseket csinálni. Ezt a pentagonos dolgot csak megemlítettem, mert viccesnek találtam.

– Hmm, ez nem is rossz ötlet! Ugye ti is arra gondoltok, amire én? – kérdezte Mester.

– Arra, hogy lopjunk a Pentagontól? – kérdezte Barna, és szúrós tekintettel nézett Mesterre.

– Azt mondtad, nem őrzik a raktárt. Ha sikerülne kirabolni, akkor mi magunk is el tudnánk intézni a Vietnámikat.

– Ja, és még lenne egy rakás pénzünk is – mondta Grizzlyán.

– Oké! – vágta rá Barna rendkívül hosszú, fél másodperces mérlegelés után.

Persze tényleg elég furcsa, hogy pár nyolcadikosnak eszébe jut a Pentagon kirablása, de hát nincs mit tenni, ha ezek öten ilyen hülyék. Az első dolog, ami eszükbe jut, az a lopás. Hát mire nevelték ezeket, a fenébe is?! Ráadásul azt hiszik, hogy majd pont ők fognak kirabolni egy amerikai fennhatóság alatt álló létesítményt. Nevetséges! Ha mi, írók nem lennénk ilyen rendesek, és nem intéznénk úgy a dolgokat, megnézhetnék magukat. Írhatnánk azt is, hogy elkapják őket, és irány a fiatalkorúak börtöne. De ők ilyenekbe nem gondolnak bele, csak beszélnek össze-vissza mindenről. Micsoda felelőtlenség! Nem is így akartuk megírni a történetet. De most már mindegy…

Tehát akkor éjféltájban kirabolták a szigorúan védett raktárat. Összeszedték az összes cuccot, amit fontosnak találtak, majd az egyik számítógép-terminálból titkos kutatási anyagokat töltöttek le. Volt ott még egy nagy űrhajóroncs is, de egyikőjük figyelmét sem keltette fel igazán. Miután sikeresen hazajutottak, a beszerzett dolgokat szétosztották, mindenki annyit vitt haza belőle, amennyit el tudott rejteni.

(Ennek az epizódnak a részletezését kihagynánk. Hogy miért? Mert valaki a vázlataink hátuljára írta a biosz puskáját, amit aztán a dolgozatíráskor elvett a tanár…

„Azért nem kéne lejáratni mindenki előtt! Egyébként se tehetek arról, hogy elvette!”

Na mindegy. Az biztos, hogy ha ez a szerencsétlen incidens nem jön közbe, minimum húsz, tök jó leíró oldallal lett volna hosszabb ez a csodálatos regény…)

Amint visszaértek a városba, Grizzlyánékhoz siettek, hogy a frissen szerzett eszközöket beüzemeljék. Másfél óra közös munka után a lyukat több irányból kamera figyelte, és hangtompítós, automata géppisztoly is rendelkezésre állt, arra az esetre, ha az előbukkanó Malacok törni-zúzni kezdtek volna.

Másnap megalakult a Bence által kitalált, igaz teljesen felesleges VMKCS. A kamerák által közvetített képeket egy központi számítógép dolgozta fel, ami mindenki számára elérhető volt egy kommunikátoron keresztül. Másnap, iskola után azzal a ténnyel szembesültek, hogy már nyolc Malac volt, hála Grizzlyán folyamatos etetésének. Nem éheztethette ki őket, mert a szülei – érthetetlen módon – nem hitték el, hogy ezek „mutáns” Vietnámik.

Este tanácskozást tartottak.

– Ha ezek ilyen ütemben osztódnak tovább, akkor egy hónapon belül több ezer Vietnámi fog az alattunk lévő lyukban röfögni. – mondta Mester. – És ki tudja, hogy mire képesek…

– Jó kérdés… Mindenképpen bővítenünk kell majd a védelmi rendszert. Reggel ki akart jönni az egyik Vietnámi, de kapott egy golyót. Az előbb, mikor ismét feljött, már semmilyen heg nem volt rajta. Találtam az elhozott fegyverek között egy speciális aknát, amit be lehet állítani, hogy csak egy bizonyos faj, ez esetben Malacok hatására induljon be, szóval mi bármikor megközelíthetjük őket, anélkül, hogy megsérülnénk, miközben az ő mozgásuk korlátozva van – mondta Barna.

– Jut eszembe, délután, míg ti az igazak álmát aludtátok, letapogattam az alagútrendszert! Ha a mérési eredmények helyesek, a rendszer tíz méterrel a föld alatt van, és már két utcányira is vannak járatok. Néhány szakaszon pedig több mint öt méter átmérőjű – mondta Vadász, miközben az alagút háromdimenziós modelljét vetítette ki a falra.

– Durva! Nem ártana lemenni, és körülnézni – javasolta Mester.

– Na de mikor? – kérdezte Vadász.

– Ahogy nézem a naptáramat, én holnap ráérek. És ti? – kérdezte Bence, aki általában csak azért tette fel ezt a kérdést, mert fontos embernek akarta feltüntetni magát.

– Mi is! – mondták a többiek.

Ezzel le is zárták a megbeszélést, és hazamentek. Az éjszaka közepén Grizzlyán mindenkit riadóztatott:

„Grizzlyán: Nézzetek a kamera képét!”

Amit láttak, az hihetetlen volt: az egyik Vietnámi bőre változás alatt volt, szinte fénylett, majd mintegy két perc múlva az egész világosabbá változott. Láthatóan gyorsabb lett, és a speciális aknák nagy részét is ki tudta kerülni.

„Barna: Hihetetlen! Élő mutáció!

Bence: A második Malaccal is ugyanez történt.

Vadász: Most már tényleg nem halogathatjuk a lemenetelt. Az első kettő olyan gyorsan bővíti a rendszert, hogy a városközpont közelében járnak. Jaj, tényleg, kezembe akadt egy régi újság. Van benne egy szavazás arról a pár hónappal korábbi esetről, amikor néhány újvárosi állítólag ufót látott. Az ember nem is hinné, hogy egyesek hisznek az ilyen hülyeségekben …”

← Előszó | ↑ Tartalomjegyzék | Második fejezet: A VMKCS leereszkedik a Malacok szintjére →

Oldal : 1 2 3 Megtekintés egyben