Már majdnem Grizzlyánéknál voltak, amikor látták, hogy egy ember közeledik hozzájuk futva, két nagy szatyorral a kezében. Hamar kiderült, hogy ő nem más, mint Barna.

– Hát te meg mi a francot csinálsz? Mi ez a sok szatyor nálad? És hol a francba voltál? – kérdezte Bence.

– Szerinted? Csak úgy, poénból elcipeltem őket – válaszolta Barna, miközben kifújta magát egy kicsit.

Vadász röhögött.

– Nagyon vicces! Nem tehetek róla, hogy elküldtek a boltba. Esetleg a Malacoktól kérjek tejet, kenyeret meg szalámít?

– Szalámít? Mekkora paraszt vagy… Biztos miattad találták fel a kolbászos rágót – mondta Bence.

– Egyezünk meg abban, hogy mindketten parasztok vagytok, de szerencsére Én felettetek állok – vetett véget Mester a vitának.

– Ez aztán a szerény kijelentés – mondta Vadász.

– Az viszont nem szerény kijelentés, hogy úgy tűnik, jelenleg én vagyok az egyetlen, akit a Malacok izgatnak – vágott közbe Grizzlyán, aki már az utcaajtóban várta a többieket.

– Mindig is tudtuk, hogy téged a Malacok izgatnak – szólt Bence.

Mindenki röhögött (csak Grizzlyán nem). Bementek Grizzlyánék melléképületébe.

– Komolyra fordítva a szót, sikerült átnézni a Pentagonos cuccokat? – kérdezte Mester. – Barna?

– A szerzett kommunikátorokon volt egy program, ami a dokumentációja szerint képes volt megkülönböztetni a csadoros vagy turbános embereket a „felsőbbrendű amerikaiaktól” – valami több milliárd dolláros fejlesztés, amit Bush kérésére fejlesztett ki a Pentagon… Picit módosítottam rajta, így most már a Malacokat különbözteti meg egymástól, megmondja a, mondjuk úgy, „fejlettségi szintjüket”, ami annyit takar, hogy mennyire erősek. Van itt még egy kisebb fegyver is, majd meglátjuk, megyünk-e vele valamire – válaszolt Barna.

– Szép! Bence?

– Én egy módosított 9mm-es töltényt találtam, ami elég erős ahhoz, hogy kilőjük vele a fiatalok lábát. Reggel, míg ti ketten aludtatok, Vadásszal erős tetőt építettünk be a lyuk felé, Grizzlyán pedig egy új, másodlagos biztonsági rendszert alakított ki, így ha a Malacok elpusztítják az egyiket, még mindig ott lesz a másik védelemnek. A kommunikátorokkal le lehet kérni a barlang eddig feltérképezett részeit, valamint a hőkamera képén láthatjuk a 10-15 méteren belül lévő Malacok pozícióit.

– Nagyszerű! Vadász, te mit hoztál? – fordult hozzá Mester.

– Én egy kis aknavetőt hoztam, amivel könnyedén szétrobbanthatjuk a Mala­cokat – válaszolta Vadász.

– Remek! Egy óra múlva indulunk, ha már elég sötét lesz. Így remélhetőleg nem keltünk feltűnést. Addig átpakolhatnánk a cuccokat a félbehagyott házba, hogy ne legyenek szem előtt – mondta Mester.

– Jó ötlet! – helyeselt Bence.

A VMKCS központjának kinevezett félig kész ház kétutcányira volt Grizzlyánéktól. Csak ideiglenesen rendezkedtek be, mert tudták, hogy el kell menniük, mielőtt az építkezés újra elkezdődik. Hamar bepakoltak, majd az egyik villanyszerelő ismerősüket lefizették, aki bekötötte az áramot a legközelebbi transzformátorból. (Hát igen, már megint a lopás…) Miután a rendszereket ismét beüzemelték, Vadász átfutotta az aznapi kamerafelvételeket.

– Ezek a rühes Malacok egyre messzebb merészkednek. Végeznünk kell velük. Most még csak a földet túrják, de nem tudom mi lesz, ha feljönnek a felszínre rombolni, vagy ha netalán embereket kezdenek gyilkolni… – mondta. – Az a baj, hogy igazából még azt sem tudjuk, mivel pusztíthatnánk el őket.

– Meg kell találni a gyenge pontjukat – javasolta Bence.

– Persze, csakhogy ez nem olyan egyszerű. Viszont a mozgolódásaikat figyelve rájöttem valamire. A nagyok valahogyan energiát merítenek a kicsikből, és csak akkor igazán fürgék, ha azok a közelükben vannak.

– Szóval azt mondod, hogy ha az út során elpusztítjuk a kis hájasokat, akkor a na­gyok lelassulnak és gyengébbek lesznek? – kérdezte Mester.

– Azt nem tudom, hogy legyengülnek-e, de a mozgásuk sebessége jelentősen csökken. Amíg nincs más gyenge pontjuk, ezt kell kihasználnunk.

– Akkor a fiatalokra kell koncentrálni – mondta Grizzlyán.

– Logikus. Ezek a Malacok a vasat is simán megeszik, szóval nem lesz olyan könnyű elpusztítani őket. A kisebbek leölésére jóval nagyobb esélyünk van. De az is lehet, hogy dobhatjuk a kukába a fegyvereinket, mert haszontalanok lesznek ellenük. – szólt Barna.

– Hát azért én nem becsülném le az aknavetőt – mondta Mester. – Akkor a feladat. Egy: kis Vietnámik leölése. Kettő: kamerák és érzékelők felszerelése. Ja, és még valami, ami elég fontos a jövőre nézve: ha még ekkor is talpon állunk, akkor vissza a felszínre.

– Öö, egy kérdés! Ha a vasvályút szétrágják, a kamerákat minek rakjuk fel? Úgy sem sokáig bírnák – aggodalmaskodott Grizzlyán.

– Jogos, de én nem aggódnék a pentagoni kamerák miatt – magyarázta Vadász, miközben földhöz vágta az egyik előkészített példányt. Felvette, és megmutatta, hogy egy karcolás sincs rajta. – Úgy lettek kifejlesztve, hogy az atomháborúkat is túléljék – folytatta, majd összeszedett néhány fát, meggyújtotta őket, és rádobta a kamerát. Ezt is sértetlenül vészelte át. – Hihetetlen erős anyagból vannak, szerintem valamiféle gyémántötvözetből. Ha ezekkel a fegyverekkel ki tudjuk nyírni a Malacokat, akkor a kamerák miatt már nem kell aggódnunk – magyarázta Vadász.

– Ez nagyon jó! Induljunk! – kurjantott Mester.

A lyuk aljára nagyon nehezen jutottak le, létrát és kötelet egyaránt használtak. Odalenn egy körülbelül három méter széles járat várta őket. Semmilyen fényforrás nem volt, úgyhogy az elemlámpáiknak nagy hasznát vették. A földön szétszórtan tócsák voltak, és felülről is csöpögött a víz. Az egé­szet Malacbűz járta át, de sokkal rosszabb, mint amit egy átlagos disznóólban érezni lehet.

Pár méterre tőlük egy kisMalac állt. Mikor meglátta az idegeneket, futásnak eredt – kicsiny termete ellenére fürge volt. Kinézete alapján egy átlagos csüngőhasú Vietnámi Ma­lac is lehetett volna – a fiúk már jól ismerték őket az interneten talált cikkekből –, de mégsem olyan volt, mint egy normális kucu: a szeme vörösen világított, hasonlóan az összes többi, osztódás után keletkezett Malacéhoz.

– Lőjük szét! – mondta Bence, és már a ravaszon volt a keze.

– Ne! Kövessük! Tudja, hogy merre van a többi Malac, így nem tévedhetünk el – magyarázta Barna.

– Gyertek! – kiáltott Grizzlyán.

Továbbmentek a járatban. Itt még sötétebb volt, a csapat tagjai el sem tudták képzelni, hogy hogyan tájékozódnak itt a Malacok. Ráadásul a Vietnámi lépteit sem hallották, hiszen nedves talajon játak, így saját lépteik elnyomták a hangját. Szerencséjükre így is sikerült követniük. Pár méter után ismét világos lett: egy nagy üreghez értek, aminek tetejéről egy kis lyukon át fény áramlott be, egészen megvilágítva a belsejét. A fala nagyon-nagyon meredek volt, alján pedig több tucat Malac rohangált. A fiúk megálltak a peremen, és tekintetüket végigfuttatták az üregen, hogy felmérhessék a helyzetet.

Vadász, aki szokás szerint az utolsó helyen haladt, csak ekkor érte utol a többieket. Meg akart állni, de a sáros földön elcsúszott, és meglökte Grizzlyánt, aminek következ­tében az egész csapat dominószerűen előre borult. Mester majdnem beleesett az üregbe, de szerencsére meg tudott kapaszkodni a peremében, a Malacok pedig nem vették észre őket, röfögésük túlharsogott mindent. Mivel Mester volt Grizzlyán után a második legnehezebb közülük, csak jó néhány próbálkozás után sikerült felhúzni.

– Most meglátjuk, hatásosak-e a fegyvereink. Én nem látom a nagyokat, Barna, itt vannak valahol? – kérdezte Bence.

– Nem, viszont nincsenek messze, a városközpont felé ásnak – vála­szolt Barna, majd a szemben lévő járat felé mutatott.

Egy kevésbé lejtős ponton lementek az üreg aljára.

– Na, akkor elő az aknavetőt, gránátot, lézert, mindent, ami itt van, és tűz! – kiáltott Mester.

Tüzet nyitottak a mit sem sejtő Vietnámikra, amik hullottak, mint a legyek. Pár percen belül már csak néhány menekülni próbáló, haldokló Malac kúszott a földön.

– Csak nem olyan erősek ezek – mondta gúnyosan Vadász, majd belelőtt az egyik Malacba, amelyik – Grizzlyán állítása szerint – kegyelemért röfögött.

– Pont úgy van, ahogy mondtad, Vadász. Lassultak a nagyok – szólt Barna, miután a kommunikátorra nézett.

Miután az üreget megtisztították, felszereltek néhány kamerát és érzékelőt.

– Baj van, a hőkamera már nem jelzi a nagyokat – jegyezte meg Mester.

– Akkor most azonnal induljunk el abba az irányba, ahol utoljára érzékeltük őket! – így Vadász.

– Rohanjunk! – üvöltötte Grizzlyán.

– Hé, héé, ezt a kiabálást abbahagyhatnád! – intette le Bence, aki közvetlenül mellette állt – Már az előbb is mondani akartam…

– Jó, de hát senki sem mondja helyettem – mondta sértődötten.

– Értelmes emberek, mint Én meg Bence tudjuk, hogy rohanni kell a Malacok után – jelentette ki Mester.

– És ha annyira értelmes vagy, akkor miért állsz még mindig itt? – kérdezte Barna.

Mester nem válaszolt, helyette elkezdett futni, a többiek pedig követték. Útközben megöltek további 10-15 Malacot. Ahogy egyre bentebb kerültek, már bokáig érő vízben voltak. A járatot a Malacok még nem régen fúrták, átmérője az átlagosnál sokkal kisebb volt, így jó néhányszor beverték a fejüket. Egy mellékjáratban, ami nem vezetett sehová, utolérték a nagyokat. Kinézetük teljesen más volt, mint a kicsiké: bőrük színe halványabb volt, és két lábon álltak. Nem voltak egyedül, két kicsi próbálta védeni őket, de a hangos visításon kívül nem volt más fegyverük.

– Végezzünk velük! – kiáltott Mester.

Pár másodperc múlva a két kicsi a földön feküdt. Ahogy közeledtek a fiúk a nagyokhoz, azok hátráltak, egészen a járat végéig. Hirtelen az egyik, melyen látszott, hogy sokkal erősebb és fejlettebb a másiknál, egyet előrelépett, majd megszólalt:

– Krrr … köszönjük a… krr röf… gyilkolást… röf!

– He’, ezek beszélnek! – hüledezett Barna.

– De jól jegyezzétek… röf uii… meg… röf… háromszor… röf… adják nektek vissza a Vietnámik… röff – folytatta a Vietnámi.

Mesterék nem érzékenyültek el az előző mondat hallatán, Bence intésére sortüzet nyitottak, és a sertésekből csupán egy kis vértócsa maradt. A csapat tagja joggal hitték, hogy akármilyen fejlettek és értelmesek voltak is ezek a Malacok, most elpusztultak. A detektoraik sem voltak képesek érzékelni, hogy csupán álcázták magukat…

– Ez nekem nagyon furcsa… – mormogta magában Barna a tócsa vizsgálata közben.

– Úgy tűnik, befejeztük a munkánkat – szólt elégedetten Bence, majd elindult visszafelé.

– Várjatok! Még biztosan van a mellékágakban néhány Malac – figyelmeztette Vadász a többieket – Azt el kellene pusztítani, és a biztonság kedvéért felszerelhetjük a kamerákat és az érzékelőket is. Lehet még jó pár rejtett járatuk.

– Igazad van! – helyeselt Mester.

Elindultak visszafelé, a nagy lyukhoz. Felszereltek pár újabb kamerát. Épp végeztek, amikor előbukkant egy ártatlannak tűnő kis Vietnámi. Mikor Grizzlyán közelebb ment hozzá, hogy lelője, az savas folyadékot köpött az ar­cába.

– Áááá! – ordított Grizzlyán.

– Barna! Gyorsan töröld le az arcát! A Malacot meg nyírja ki valaki! – kiáltotta Vadász.

Mester egy lövéssel elpusztította a Malacot, csupán egy savas tócsa maradt belőle. Bence belenyomta a cipője orrát, hogy megnézze az állagát, de a lábbeli egyből kilyukadt.

– Áá, vazze, ezt tegnap vettük ötvenér’! – mondta idegesen.

– Vegyetek még néhány mintát, aztán húzzunk innen a fenébe! – mondta Mester.

Épségben elhagyták a barlangot, és mire felmásztak, már Grizzlyán is jobban lett, csak egy kisebb heg maradt az arcán. A malacsavat mikroszkóppal vizsgálták meg, azonban nem vettek észre rajta semmi különöset…

– Ezt szerencsére megúsztuk. Ott is maradhattunk volna – mondta Grizzlyán.

– Nem semmi Malacok ezek! – kiáltott fel Bence.

– Mire gondolsz? – kérdezte Barna.

– Épp teszteket csinál a gép a Malac DNS-én. Az írja, hogy legalább húszezer évnyi fejlődés választja el egy áltagos Vietnámi DNS-étől. Így néhány hónap alatt bármi ellen immúnissá képesek válni. Ez is valamelyik földalatti lény ellen fejleszthette ki a savat.

– Akkor gyorsan rá kell jönnünk arra a gyenge pontra, mert ha vannak még odalenn Vietnámik, és továbbra is ilyen remekül alkalmazkodnak, akkor az emberiségnek vége – ecsetelte Vadász apokaliptikus jóslatát.

– Ezek után résen kell lennünk. Ha valaki észrevesz bármilyen mozgolódást odalenn, azonnal je­lentse – mondta Grizzlyán.

Oldal : 1 2 3 Megtekintés egyben