A félelmük beigazolódott: másnap ismét sertések bukkantak fel az egyik járatban. Ezek az újabb példányok már annyira rafináltak voltak, hogy kerülőjáratokat használva kime­részkedtek a szabadba is. A legkülönfélébb helyeken bukkantak fel, volt, ahol a kertet tették tönkre, és volt, ahol a pottyantós vécé tartalma tűnt el rejtélyesen. Szerencsére az összes ilyen lyukat sikerült nyom nélkül eltűntetni, habár ez sokszor csak hajszál híján sikerült, ugyanis nem minden háztulajdonos engedte be egyből az adóhivatal embereinek álcázott tizenéves fiatalokat, így párszor nehéz volt a figyelmüket elterelni. A Malacok mozgását folyamatos megfigyelés alatt tartották, legalább egy ember mindig figyelte a kamerákat (kivéve azt a hét órától kettőig tartó időszakot, amikor az iskolában szenvedtek – ez idő alatt a gépek figyelték a terepet, és fontosabb mozgolódások esetén a kommunikátoron kaptak üzenetet).

Három nappal a barlangi út után a VMKCS nevet lecserélték AVSZ-re, ami az „Anti Vietnámi Malac Szervezet” rövidítése volt. Ez nem csak megfigyelte a Malacokat, hanem (a csapat elképzelése szerint) szervezetten irtotta is őket. Az új névhez új központ is dukált, a lehetséges helyszínek közül alapos mérlegelés után (például hogy melyik helyről lehet megközelíteni a város legelitebb szórakozóhelyeinek nevezett kocsmáit) a városhatáron kívül lévő, a Keleti-főcsatorna mellett elhelyezkedő halőrházat választották. Az épülettel már régóta nem foglalkozott senki, ráadásul egy kis fás rész is takarta a városlakók szeme elől. Nem volt nagyon rossz állapotban, így egy-két rés bedeszkázása, valamint a belső tér kifestése után már használható volt. Kívülről nem változtattak rajta semmit, hogy jelenlétük ne tűnjön fel senkinek.

Az épület alapterülete nem volt túl nagy, egy emelettel rendelkezett. A földszinten voltak a gépek, valamint az a bárpult, amit – a többiek nagy csodálkozására – Bence hozott, azért, mert éppen volt otthon nekik egy feleslegben. A felső szint tárgyalónak volt kialakítva. A két szint között létrán közlekedtek, mivel a régi falépcső már életveszélyes volt.

A kezdeti sikerek ellenére a Malacok egyre csak gyűltek. Ráadásul Grizzlyán gyakran igen furcsán viselkedett, habár ez barátainak nem tűnt fel, mivel már korábban is csinált jó pár értelmetlen dolgot. Ez azonban más volt, sokszor úgy tűnt, mintha kiesett volna neki néhány óra, máskor pedig mindenre emlékezett. Ennek oka pedig nem volt más, minthogy a kisMalac savjának hatására felébredt benne az a „láthatatlan lény”,  jó pár évvel korábban bújt vele, és akiről még maga Grizzlyán sem tudott. A lény volt Toka Hahsima, a Vietnámi Malacok birodalmának véreskezű vezetője. A kedves olvasó most biztosan feltette a kérdést: „Milyen birodalom milyen vezetője ez a hülye nevű valaki?”. Íme a kielégítő válasz:

Évmilliókkal ezelőtt egy távoli bolygón, amit Kundemputemtatének hívtak, egy emberhez hasonló faj élt, hasonló, önpusztító értékrenddel. Ez odáig vezetett, hogy egy atomháború során elpusztította saját magát. Csak néhány primitívebb faj élte túl a háborút, köztük néhány példány a földi Vietnámi Malacokkal szinte megegyező fajból. A Kundemputemtate utolsó intelligens lényei, vallási és világi vezetők, valamint tudósok egy csoportja arra készült, hogy elhagyják fizikai testüket – és egyben a bolygót is – egy olyan gép segítségével, amit napokkal az apokalipszis előtt fejlesztettek ki. Ez nem sikerült nekik. Az, hogy elszámították magukat, vagy a technológia nem működött, sosem derült ki. Azonban mind a harminc elme egyetlen, erős radioaktív sugárzást szenvedett Malac testében kötött ki. Miután kiderült, hogy nem juthatnak ki a testből, elméjük lassan egyetlen, elborult személyiséggé olvadt össze. A Malac elkezdte irányítani a környezetét, Malactársait. A sugárfertőzés hatására mutáció lépett fel náluk, és ennek köszönhetően rengeteg dologhoz alkalmazkodtak, ez a képességük később, a bolygó elhagyása után is megmaradt és hasznukra vált. Nagyon gyorsan fejlett, de erőszakos kultúrát hoztak létre.

Ezután könyörtelen időszak következett a környező naprendszerek lakói számára – a Malacok sorban hódították meg a bolygókat, és rabszolgasorba taszították a lakókat. Vezetőjük nem más volt, mint Toka Hahsima, akit tudat alatt harmincféle világnézet irányított. Aranykoruk majdnem százmillió évig tartott. Ez idő alatt számos, átlagember számára felfoghatatlan képességet fejlesztettek ki, mint például a láthatatlanná válás, vagy a testcsere. Toka is így volt képes fennmaradni évmilliókig, hiszen hiába bírta mutálódott teste évezredekig, idővel megöregedett volna vele együtt.

Aztán felbukkant az Auriga-törzs, a faj, amely úgy néz ki, ahogy itt a Földön hagyományosan a földönkívülieket ábrázolják (nem véletlen, hiszen ők azok, akik már több ízben tiszteletüket tették bolygónkon). Megelégelve Toka birodalmának virágzását, hosszú háborúba kezdtek a Malacokkal. Az elején Toka hatalmas serege visszaverte a minden irányból érkező támadásokat, azonban a nagyon hosszú csatározás belviszályokhoz és s nép elégedetlenségéhez vezetett. Az emberi időszámítás előtt egymillió évvel Toka birodalma már csak harmincada volt az aranykorbeli méretének. Az aurigák egy cselnek köszönhetően végzetes támadást mértek rájuk. Csupán Tokának és vezérkarának sikerült elmenekülni, valamint maradt néhány „alvó” flotta, szétszórva az univerzumban. Toka az egyetlen olyan helyre vette az irányt, ahol túlélhette a rossz időszakot – az aurigák által minden külső beavatkozástól védett, semleges Földre. Érkezése után már annyira elfogyott az ereje, hogy csak egy másik testben volt képes tovább élni. Valami nagy és intelligens testet akart, így talált rá Grizzlyánra, akinek a testében átvészelte az utóbbi pár évet, erőt gyűjtve, és arra várva, hogy megérkezzen a Földre vezérkara, akikkel együtt újra át akarta venni az uralmat.

Sajnos (a francokat, szerencsére!) azonban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy ő akarta. A vezérkarát kivégezték, csak hadvezérének, Gonosznak sikerült megmenekülnie. Befogta a Hahsima által a Földre érkezésekor küldött vészüzenetet. Mivel hűsége határtalan volt vezére iránt, utána jött. Ezután nem volt más dolga, mint új hadsereget gyártani, ezért földi rokonába, egy Vietnámi Malacba bújt bele, majd osztódni kezdett. Végig Toka Hahsima közelében maradt, és „egyengette a terepet” a vezér visszatéréséig. Aztán, mikor elérkezettnek látta a pillanatot, kijelölt egy kisMalacot, hogy jelezzen urának.

Az AVSZ-esek rengeteg Vietnámit öltek meg egy hét leforgása alatt, de Vadász becslése szerint akkor már legalább 150 Malac szaladgált a járatokban. Az volt a városlakók szerencséje, hogy az új kucuk kicsik voltak, a nagyok pedig elbújtak, és nem jöttek fel az alagútrendszer felsőbb szintjeire.

– Emberek, tennünk kell valamit! A számuk csak nő és nő. Ehhez öten kevesen vagyunk – sóhajtott Vadász.

– Na de mit tudnánk csinálni? Az nem járható út, hogy szólunk a nyilvánosságnak. Még a végén karantén alá zárják egész Újvárost… – mondta Grizzlyán, aki éppen ekkor mászott fel a létrán.

– Meg ugye a csapatbővítést is kizártuk… Legalábbis az osztály tagjai nem alkalmasak rá, ezt már a múltkor megbeszéltük, de mást sem nagyon tudnék mondani – jegyezte meg Mester.

– Sz*r a helyzet… Már nagyobbak is járkálnak odalenn, sőt, szerintem az sem kizárt, hogy  még mindig él az a kettő, amiről azt hittük, hogy elpusztítottuk – így Barna.

– Ráadásul még egy dolgot észrevettem – kezdte Bence –, és az sem jó. Van a kicsiknek egy nem rég kialakult támadása, amit egyelőre csak egymáson gyakorolnak. Mester a Zsíros Mátrix nevet adta neki, hogy ne kelljen egy briliáns mozaikszót kitalálnom… Az a lényege, hogy kettőt hátralépnek, aztán nekiugranak az ellenfélnek, és lerúgják a fejét.

– Remélem, rajtunk nem akarják majd kipróbálni… – szólt Vadász.

– Viszont van jó hír is… Vagyis, ha jobban belegondolok, nem feltétlenül jó. Ma már nem keletkeztek kerülőjáratok, és a felsőbb szinteken sem jártak. Nem ártana lemenni, megnézni, hogy min mesterkednek a hájasak – mondta Bence.

– Hát én nem támogatom a lemenetelt. Majd megint savat kapunk, mint Grizzlyán! – ellenkezett Mester.

– Szerintem nincs más választásunk! – így Barna. – Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én nem szeretném, ha egyik nap arra ébrednék, hogy Vietnámik rohangálnak az utcán, és törnek-zúznak. Habár a tanárok házába szívesen beengednék párat, de annyit meg nem ér meg a dolog.

– Hát de- – folytatta volna Mester.

– Meg gondolj bele, nem állunk olyan rosszul a Malacokkal szemben. Tudjuk, hogy van elég erős fegyverünk ellenük, és el lehet őket pusztítani. Jobb, ha előbb szembesülünk azzal, hogy mi vár ránk.

– Meggyőztél! – mondta Mester. – Viszont vegyünk fel védőcuccot, hogy megelőzzük a múltkorihoz hasonló baleseteket.

– Ez evidens…

Némi készülődés után ismét leereszkedtek a lyukba. Odalent lenni nem volt éppen kellemes dolog. A Vietnámik ugyanis az AVSZ folyamatos támadásai miatt már nem nagyon mozogtak a legfelső szinten – ezt csak WC-nek használták. a korábban már bejárt részen, de nem is találtak semmit, csak néhány kicsit, amint a dolgát végezte.

– Itt valami bűzlik! – szólt Bence.

– Szerintem is! – mondta Vadász – A tíz centi sz*r, amiben állunk!

– Hát itt nincs semmi. Láttam pár lefelé vezető járatot, nézzünk szét arra is, hátha nagyobb szerencsével járunk – javasolta Grizzlyán. – Már ha ezeket a dögöket szerencsének lehet nevezni…

Körülbelül két emeletnyivel lejjebb már levegőt is alig lehetett kapni a minden irányból érkező illatok miatt. A járat tetejéről furcsa folyadék szivárgott… Az egyik irányból hirtelen röfögés csapta meg Mester fülét.

– Bingó! – kiáltott fel, majd mutatta a többieknek az utat.

Egy viszonylag nagy járaton mentek végig. A távolból gyenge fény derengett. Egy hatalmas üreg volt előttük – annál is nagyobb, mint amelyikben legutóbb jártak. És ekkor megláttak több száz Malacot, amint rendezett sorban ülve vártak. Pár pillanatra meg se tudtak mozdulni a meglepetéstől, de még időben észbe kaptak, és elbújtak egy nagyobb szikla mögött. Így ők láthatták a Malacokat, de azok nem vették észre őket.

– Te jó ég! – kiáltott fel Bence. – Ezek rengetegen vannak! Annyi cuccal, amennyi most nálunk van, nem tudunk elbánni velük.

– Szerintem várjuk meg, hogy mi fog történni – javasolta Vadász. – Ha pedig forróvá válik a helyzet, innen gyorsan el tudunk menekülni.

A csapat csendben várt, majd néhány perc múlva kellemes meglepetés érte őket: belépett a két nagy Malac. A többi éljenröfögésben tört ki.

– Affene, ezek tényleg élnek! Hát mégsem sikerült őket kinyírni! – mondta Vadász.

A nagy disznók ekkor már olyan fejlettek voltak, hogy emberi nyelven is beszéltek. (Erre persze csak azért volt szükség, hogy ha véletlen az emberek ki akarnák hallgatni őket, megértsék, miről beszélnek.) A kisMalacok is megértették, de beszélni még nem tudták.

– Malactestvéreim! Örömmel jelentem be, hogy fontos előrelépések történtek a világ meghódítását célzó hadműveleteink szervezésében. A legfontosabb célt, hogy üzenjünk a mi Toka Hahsima istenünknek, sikerrel teljesítettük. Urunk most egy Nagy Krisztián nevű homo sapiensben kénytelen tölteni napjait, így még nem kaptuk meg tőle a támadás indítójelét, de ne csüggedjetek, érzem, hogy ez is hamarosan meglesz.

Az AVSZ-esek feszülten figyeltek a szikla mögött, de a barlang rossz akusztikája miatt nem értettek minden szót.

– Kicsodába ment bele ez a Toka? – kérdezte suttogva Mester.

Grizzlyán hirtelen megrökönyödött saját neve hallatán, azonban Toka Hahsima egyből átvette az irányítást felette.

– Én nem értettem – mondta.

– Én se – tette hozzá Bence.

Ekkor Grizzlyán kiugrott a szikla mögül, majd elkezdett hangosan röfögni:

– Röff. Ui, I, rö, röf. (Támadás holnap délben)

– Normális vagy? – förmedt rá Barna. – Vazze, most felfedeztek minket! Na húzzunk innen!

Elrohantak, pedig kár volt. Nem hallották a folytatást:

– Ez a Toka röfögése – röfögte a kettes meghatódva. – Megkaptuk a jelet a mi Toka Hahsimánktól.

Az AVSZ-esek a feljáró felé igyekeztek.

– Miért csinálsz ilyen hülyeségeket? Fel is fedezhettek volna minket! – mérgelődött Bence.

– Mi a fenét röfögtél? – kérdezte Barna.

– Hát hogy Toka Hahsima egy hamis isten! – mondta Grizzlyán.

– Na de ezt akkor sem kellett volna! Azt hiszed, hogy a szép szóval meg tudod őket győzni? – kérdezte Vadász.

– Hagyd, most már úgy is mindegy… – kiáltott Mester, aki elől futott. – Maguk a Malacok okozzák most a problémát. Rengetegen vannak, nem tudom, hogy bánunk el velük…

Visszamentek az AVSZ-központba, majd tüzetesen átnézték az összes Pentagontól szerzett felszerelést, hogy megfelelő védelmet találjanak a Malacok ellen. Ezek közt volt egy igen ellenálló öltözék, ami pajzsként szolgált a savak, karmolások és harapások ellen. Találtak továbbá tüskét lövő golyóstollat, hajcsatot, amivel mindenféle zárt ki lehet nyitni, cipőt, aminek a talpába telefont szereltek, és még számos, hasznos és kevésbé hasznos ketyerét. Két, leírása szerint időgépnek nevezett szerkezet is volt a tarsolyukban, azonban sem Barnának, sem Vadásznak nem sikerült beindítania.

← Első fejezet: Érdekes történet | ↑ Tartalomjegyzék | Harmadik fejezet: Invázió →

Oldal : 1 2 3 Megtekintés egyben