A VMKCS tagjai az előző este megbeszélteknek megfelelően, miután végigszenvedték a délelőtti tanórákat, hazamentek, majd a parkban gyülekeztek, hogy onnan együtt menjenek Grizzlyánékhoz, első bevetésükre. Négy órában egyeztek meg, hogy mindenkinek legyen elég ideje elkészülni. Háromnegyed ötre össze is gyűltek a megadott helyen – persze Grizzlyán otthon maradt a terepet előkészíteni –, csak Barna hiányzott. Csodálkoztak rajta, mert nem volt szokása késni, azon kívül ő lakott a legközelebb a parkhoz. De mivel nem akarták kihagyni a buliból, és mivel nem volt kedvük elmenni hozzájuk, ott maradtak, hogy megvárják, és addig is az előttük álló eseményekről beszélgettek.

– Ki mire tippel, hány Malac lesz odalent? – kérdezte Mester.

– Hát ez jó kérdés… – szólt Bence. – Ugyebár nem láthatjuk át az egész alagutat, mert nincs teljesen bekamerázva… Nem tudom, milyen rendszerességgel osztódnak ezek a dögök, de én úgy saccolom, hogy már minimum 30 van.

– Hát szerintem az kevés – így Vadász. – Vannak azok már vagy százan is.

– Ne már, azért az túlzás – mondta Mester. – Inkább Bencének van igaza. De majd meglátjuk…

– Nézzétek már, mintha Mágnes ülne ott! – Vadász a park másik végében levő pad felé mutatott, ahol Megyimorecz Ágnes nevű osztálytársuk beszélgetett egy másik, számukra ismeretlen lánnyal.

– Igen, az ő – bólintott Bence. – Úgy látszik, mégis van, aki szóba áll vele… El se merem képzelni, milyen sötétség lehet a barátnője fejében is, ha egy ilyen tipikus szőke csajjal, mint Mágnes, egy szinten van agyilag…

– Hát igen… Én már nem tudom, ki adta neki a Mágnes becenevet, de nagyon illik rá. Azon kívül, hogy vonzó, nem is lehet más jó tulajdonságát felsorolni… – mondta lesajnálóan Vadász.

– Szerintem még a Malacok is értelmesebbek nála! – röhögött Mester.

– Ja! Könnyű dolga lenne a Vietnámiknak, ha minden embernek annyi esze lenne, mint neki… – szólt Bence.

– Az a vicces még – így Vadász –, hogy Molnár Laci mennyire bele van zúgva… Pedig az a srác egy stréber – egy agytröszt… Azt hinném, hogy lenézi a csajt…

– Kár, hogy nem vagyunk jóban Lacival, biztos hasznát vennénk az eszének. Tudna segíteni nekünk a VMKCS-ban – mondta Mester.

– Hát éppen meg lehetne a segítségét kérni, mert tényleg okos, de az a baj, hogy állandóan csak Mágnesen jár az esze. Nem hiszem, hogy tudna másra is gondolni – szólt Vadász.

– Meg gondolj csak bele, hogy mit szólna, ha odaállnánk elé, és azt mondanánk neki, hogy segítsen nekünk mutáns Malacokat irtani… – tette hozzá Bence.

– Igaz… – helyeselt Vadász – Nem tudom, volna-e olyan, aki komolyan venne minket, ha ezzel a szöveggel állnánk oda elé…

– Bandi biztos… – szólt vigyorogva Mester.

– Máté-Tóth? Azaz bocsánat… Hogy is mondja a töri tanár a nevét? „Matador”… Hát igen, lehet, hogy hinne nekünk, meg jönne is segíteni, hiszen minden hülyeségre rá lehet venni, de sajnos nem mennénk sokra vele, mivel még a suliba is bepiálva jár… – így Bence. – Ő lenne az utolsó, akit beavatnék ebbe a titokba…

– És kit avatnál be? – kérdezte Vadász.

– Úgy érted, az osztályból?

– Igen.

– Hm, jó kérdés… Nézzük csak, kik is vannak… Végül is most van időnk, míg Barnára várunk, végiggondolhatjuk a dolgot…

– Oké – mondta Mester – Kik a legjobb tanulók, az okosok?

– Csatordai Zseraldin a legjobb tanuló – válaszolt Bence –, de ugye csak azért, mert igazgatóhelyettes az anyja, és azt a tanárt vagy diákot, aki nem esik hasra a kis drágaság eszétől, azt kirúgják a suliból. Ugyanez a helyzet Bernyiscsek Modesztusszal: ő is hiába egy átlagon aluli gyerek, ha egyszer az anyja tanár a fantasztikus Városszéli Általános Iskolában, ráadásul az ofőnk barátnője…

– Amúgy meg Modesztusz Takaró Ivánka haverja, és aki annak a görénynek a körébe tartozik, azzal nem állunk szóba – így Mester.

– Egyértelmű – helyeselt Vadász. – Tehát akkor ilyen alapon kiesik Jablonkay Zámor is. Mondjuk eléggé kitűnne közülünk, már minimum húsznak néz ki – de nem csoda, ha minimum két éve cigizik meg kávézik. Legalább is ennyit vallott be. Az az észkombájn Kappalmayer Romvald is Takaró körébe tartozik, de ő amúgy is olyan bamba, hogy a „haverjai” is csak azért vannak vele, hogy röhöghessenek rajta. Aztán a karvajorrú Szaplonczay Zsadány, akinek beszéd közben úgy ugrál az ádámcsutkája, hogy szinte koppan az állához. Ki van még?

– Galamb Nikodémusz – mondta Bence. – Őt meg csak azért tartják menőnek, mert minden idióta, elmebeteg dolgot megcsinál, amit Takaró kitalál. Ja, és ki ne hagyjuk Kopasz Dánielt!

– Hát persze! – csapott homlokára Vadász. – A kis o-lábú! Komolyan mondom, alá lehetne tolni egy lovat! És az az állandó bamba vigyor a képén… Még jó, hogy alig beszél…

– Meg még ott van Blascsák Ildefonz – szólt Bence.

– Jaj, tényleg! Kutya! Aki mindig pitizne Takaróéknak, de hiába fut utánuk, mert semmibe veszik… – mondta Vadász.

– Hát akkor a fiúk nagy részét kizártuk – így Mester.

– Igen – szólt Bence –, még Visnyai Nikodémusz és Szarukán Ángyán jöhetne szóba esetleg, de szerintem ők nem túl segítőkészek – nem hiszem, hogy egy VMKCS-féle dolog érdekelné őket…

– Mondasz valamit… És a lányok? – kérdezte Vadász.

– Na ne viccelj! – intette le Mester. – Kire gondolsz? Dobroviczki Ifigéniára és Demetrovics Kallisztára, akik szinte össze vannak nőve, mint egy sziámi ikrek, és még a ruhájuk is mindig egyforma? Horpács Emilánára, aki mindig mindenbe beleüti az orrát, és úgy magyaráz, mintha mindenhez értene, és csak azért nem utálják a többiek, mert legalább néha tud humoros lenni? Esetleg a plázacica Kripolszky Jakobinára, akinek legalább 1000 táskája és 67021 cipője van?

– Vagy Nick Emerikára – vette át a szót Bence –, akit azért csúfolunk Macskának, mert mindenen nyávog, semmi sem jó neki? Pawlik Emiliánára, akinek 8 évvel idősebb barátja van, és már gyereket akar szülni? Egyébként is egyedül Holzinger Rufina áll velünk szóba, de ő meg olyan kis elvont, magának való…

– Azt hiszem, igazatok van – mondta Vadász – Senki nincs, akinek el lehetne mondani. Úgy néz ki, a VMKCS taglétszáma öt marad.

– Jó sz*r egy osztályunk van, annyi szent… – összegezte tömören Bence.

– Halljátok, szerintem induljunk most már el Grizzlyánékhoz! – szólt Mester – Ne várjunk tovább Barnára! Majd jön, és ha látja, hogy nem vagyunk itt, tudni fogja, hogy előrementünk! Sőt, az is lehet, hogy ő már egyből odament.

– Jó, menjünk! Mindegy hol várunk rá – mondta Vadász.

Felálltak a padról, és elindultak Grizzlyánékhoz. Ahogy keresztülvágtak a parkon, elmentek amellett a pad mellett, ahol Mágnes és barátnője ült. Odaköszöntek nekik, mire ők vihogni kezdtek, és csuklójukat furcsán rázva integettek a fiúknak, akik alig bírták a röhögést visszatartani. Aztán ahogy tovább mentek, Mester észrevette, hogy az egyik közeli bokor ágai furcsán remegnek. Intett a többieknek, és odamentek. Legnagyobb meglepetésükre Molnár László osztálytársuk bujkált mögötte.

– Mi a francot csinálsz te itt? – kérdezte Vadász értetlenkedve.

– Hát nem látod? Mágnes után szaglászik – mondta röhögve Bence.

– Én nem is… – tiltakozott Laci.

– Hadd segítsünk bevágódni a csajnál! – szólt Mester, majd megragadta Laci vállát, és kirángatta rejtekhelyéről. – Hé, Mágnes! Van itt valaki, aki beszélni szeretne veled!

– Kicsoda? – Mágnes felkelt a padról, és odajött a fiúkhoz.

– Molnár Laci az – mondta Vadász, és az érkező lány elé lökte Lacit.

Mágnes arcáról a hozzá hasonló plázalények értelme sugárzott, Laci feje pedig vörös lett a félelemtől és a gyávaságtól.

– Igen? – kérdezte Mágnes Lacitól.

– Ööö, semmi, én csak a fizika házihoz végeztem méréseket – válaszolta remegő hangon.

– Milyen fizika házi? – vágott közbe Vadász.

– Hát tudod a fizika házi… amit a tanár adott fel múlt héten…

– Még mindig nem tudom, miről beszélsz…

– Tudod, meg kell mérni néhány különböző helyen a levegő radonkoncentrációját… de titeket ez úgy sem érdekel, mert csak szorgalmi… Szóval én csak méregettem itt tök nyugalomban, ők meg azt hiszik, hogy téged kukkoltalak.

Mágnesen továbbra sem látszott az értelem szikrányi jele sem.

– Miért szégyelled, hogy engem néztél? Hát nincs abban semmi, tudom, hogy jól nézek ki. De kár epekedned, van barim – mondta.

– Mi a francod van neked? – kérdezte Mester.

– Hát barim. Tudod: pasim.

– Ja, hogy úgy… Hát Laci, ezt megszívtad. Gyere, mi megyünk Grizzlyánhoz, míg egy úton megyünk, elmesélhetnéd nekünk ezt a fizika házit.

– Már mentek is? De kár! – mondta Mágnes, majd vihogott egyet. – Akkor puszcsika! – köszönt el, majd megfordult, és visszament a barátnőjéhez.

A fiúk elindultak Grizzlyánék felé. Vadász Lacihoz fordult:

– Nyugi, nincs semmilyen fizika házi… – mondta Laci, megelőzve Vadász kérdését.

– Nem azt akartam kérdezni, azzal nem vertél át senkit. Szerintem még Mágnest sem, pedig őt aztán nem nehéz… Viszont nem értem, mit eszel azon a csajon. Egy tipikus szőke liba, akinek a csirkével megegyező intelligenciája van.

– De nem látod benne a szépséget? Gyönyörű. És hidd el, a maga módján okos!

– Fúú, akkor az nagyon el van rejtve… – mondta röhögve Bence.

– Mondok egy tanácsot – kezdte Mester. – Ha ennyire tetszik, menj oda hozzá, és ne csak a bokor mögül leskelődj utána. Ha így folytatod, sosem lesz a tiéd, és csak magadat égeted le. Ennél okosabbnak gondoltunk… És ne aggódj, mi nem fogjuk előled elvenni.

Laci csak bólogatott.

– Lehet hogy igazad van…

– Nem lehet, biztos…

Ezzel el is váltak útjaik.

Már majdnem Grizzlyánéknál voltak, amikor látták, hogy egy ember közeledik hozzájuk futva, két nagy szatyorral a kezében. Hamar kiderült, hogy ő nem más, mint Barna.

– Hát te meg mi a francot csinálsz? Mi ez a sok szatyor nálad? És hol a francba voltál? – kérdezte Bence.

– Szerinted? Csak úgy, poénból elcipeltem őket – válaszolta Barna, miközben kifújta magát egy kicsit.

Vadász röhögött.

– Nagyon vicces! Nem tehetek róla, hogy elküldtek a boltba. Esetleg a Malacoktól kérjek tejet, kenyeret meg szalámít?

– Szalámít? Mekkora paraszt vagy… Biztos miattad találták fel a kolbászos rágót – mondta Bence.

– Egyezünk meg abban, hogy mindketten parasztok vagytok, de szerencsére Én felettetek állok – vetett véget Mester a vitának.

– Ez aztán a szerény kijelentés – mondta Vadász.

– Az viszont nem szerény kijelentés, hogy úgy tűnik, jelenleg én vagyok az egyetlen, akit a Malacok izgatnak – vágott közbe Grizzlyán, aki már az utcaajtóban várta a többieket.

– Mindig is tudtuk, hogy téged a Malacok izgatnak – szólt Bence.

Mindenki röhögött (csak Grizzlyán nem). Bementek Grizzlyánék melléképületébe.

– Komolyra fordítva a szót, sikerült átnézni a Pentagonos cuccokat? – kérdezte Mester. – Barna?

– A szerzett kommunikátorokon volt egy program, ami a dokumentációja szerint képes volt megkülönböztetni a csadoros vagy turbános embereket a „felsőbbrendű amerikaiaktól” – valami több milliárd dolláros fejlesztés, amit Bush kérésére fejlesztett ki a Pentagon… Picit módosítottam rajta, így most már a Malacokat különbözteti meg egymástól, megmondja a, mondjuk úgy, „fejlettségi szintjüket”, ami annyit takar, hogy mennyire erősek. Van itt még egy kisebb fegyver is, majd meglátjuk, megyünk-e vele valamire – válaszolt Barna.

– Szép! Bence?

– Én egy módosított 9mm-es töltényt találtam, ami elég erős ahhoz, hogy kilőjük vele a fiatalok lábát. Reggel, míg ti ketten aludtatok, Vadásszal erős tetőt építettünk be a lyuk felé, Grizzlyán pedig egy új, másodlagos biztonsági rendszert alakított ki, így ha a Malacok elpusztítják az egyiket, még mindig ott lesz a másik védelemnek. A kommunikátorokkal le lehet kérni a barlang eddig feltérképezett részeit, valamint a hőkamera képén láthatjuk a 10-15 méteren belül lévő Malacok pozícióit.

– Nagyszerű! Vadász, te mit hoztál? – fordult hozzá Mester.

– Én egy kis aknavetőt hoztam, amivel könnyedén szétrobbanthatjuk a Mala­cokat – válaszolta Vadász.

– Remek! Egy óra múlva indulunk, ha már elég sötét lesz. Így remélhetőleg nem keltünk feltűnést. Addig átpakolhatnánk a cuccokat a félbehagyott házba, hogy ne legyenek szem előtt – mondta Mester.

– Jó ötlet! – helyeselt Bence.

A VMKCS központjának kinevezett félig kész ház kétutcányira volt Grizzlyánéktól. Csak ideiglenesen rendezkedtek be, mert tudták, hogy el kell menniük, mielőtt az építkezés újra elkezdődik. Hamar bepakoltak, majd az egyik villanyszerelő ismerősüket lefizették, aki bekötötte az áramot a legközelebbi transzformátorból. (Hát igen, már megint a lopás…) Miután a rendszereket ismét beüzemelték, Vadász átfutotta az aznapi kamerafelvételeket.

– Ezek a rühes Malacok egyre messzebb merészkednek. Végeznünk kell velük. Most még csak a földet túrják, de nem tudom mi lesz, ha feljönnek a felszínre rombolni, vagy ha netalán embereket kezdenek gyilkolni… – mondta. – Az a baj, hogy igazából még azt sem tudjuk, mivel pusztíthatnánk el őket.

– Meg kell találni a gyenge pontjukat – javasolta Bence.

– Persze, csakhogy ez nem olyan egyszerű. Viszont a mozgolódásaikat figyelve rájöttem valamire. A nagyok valahogyan energiát merítenek a kicsikből, és csak akkor igazán fürgék, ha azok a közelükben vannak.

– Szóval azt mondod, hogy ha az út során elpusztítjuk a kis hájasokat, akkor a na­gyok lelassulnak és gyengébbek lesznek? – kérdezte Mester.

– Azt nem tudom, hogy legyengülnek-e, de a mozgásuk sebessége jelentősen csökken. Amíg nincs más gyenge pontjuk, ezt kell kihasználnunk.

– Akkor a fiatalokra kell koncentrálni – mondta Grizzlyán.

– Logikus. Ezek a Malacok a vasat is simán megeszik, szóval nem lesz olyan könnyű elpusztítani őket. A kisebbek leölésére jóval nagyobb esélyünk van. De az is lehet, hogy dobhatjuk a kukába a fegyvereinket, mert haszontalanok lesznek ellenük. – szólt Barna.

– Hát azért én nem becsülném le az aknavetőt – mondta Mester. – Akkor a feladat. Egy: kis Vietnámik leölése. Kettő: kamerák és érzékelők felszerelése. Ja, és még valami, ami elég fontos a jövőre nézve: ha még ekkor is talpon állunk, akkor vissza a felszínre.

– Öö, egy kérdés! Ha a vasvályút szétrágják, a kamerákat minek rakjuk fel? Úgy sem sokáig bírnák – aggodalmaskodott Grizzlyán.

– Jogos, de én nem aggódnék a pentagoni kamerák miatt – magyarázta Vadász, miközben földhöz vágta az egyik előkészített példányt. Felvette, és megmutatta, hogy egy karcolás sincs rajta. – Úgy lettek kifejlesztve, hogy az atomháborúkat is túléljék – folytatta, majd összeszedett néhány fát, meggyújtotta őket, és rádobta a kamerát. Ezt is sértetlenül vészelte át. – Hihetetlen erős anyagból vannak, szerintem valamiféle gyémántötvözetből. Ha ezekkel a fegyverekkel ki tudjuk nyírni a Malacokat, akkor a kamerák miatt már nem kell aggódnunk – magyarázta Vadász.

– Ez nagyon jó! Induljunk! – kurjantott Mester.

A lyuk aljára nagyon nehezen jutottak le, létrát és kötelet egyaránt használtak. Odalenn egy körülbelül három méter széles járat várta őket. Semmilyen fényforrás nem volt, úgyhogy az elemlámpáiknak nagy hasznát vették. A földön szétszórtan tócsák voltak, és felülről is csöpögött a víz. Az egé­szet Malacbűz járta át, de sokkal rosszabb, mint amit egy átlagos disznóólban érezni lehet.

Pár méterre tőlük egy kisMalac állt. Mikor meglátta az idegeneket, futásnak eredt – kicsiny termete ellenére fürge volt. Kinézete alapján egy átlagos csüngőhasú Vietnámi Ma­lac is lehetett volna – a fiúk már jól ismerték őket az interneten talált cikkekből –, de mégsem olyan volt, mint egy normális kucu: a szeme vörösen világított, hasonlóan az összes többi, osztódás után keletkezett Malacéhoz.

– Lőjük szét! – mondta Bence, és már a ravaszon volt a keze.

– Ne! Kövessük! Tudja, hogy merre van a többi Malac, így nem tévedhetünk el – magyarázta Barna.

– Gyertek! – kiáltott Grizzlyán.

Továbbmentek a járatban. Itt még sötétebb volt, a csapat tagjai el sem tudták képzelni, hogy hogyan tájékozódnak itt a Malacok. Ráadásul a Vietnámi lépteit sem hallották, hiszen nedves talajon játak, így saját lépteik elnyomták a hangját. Szerencséjükre így is sikerült követniük. Pár méter után ismét világos lett: egy nagy üreghez értek, aminek tetejéről egy kis lyukon át fény áramlott be, egészen megvilágítva a belsejét. A fala nagyon-nagyon meredek volt, alján pedig több tucat Malac rohangált. A fiúk megálltak a peremen, és tekintetüket végigfuttatták az üregen, hogy felmérhessék a helyzetet.

Vadász, aki szokás szerint az utolsó helyen haladt, csak ekkor érte utol a többieket. Meg akart állni, de a sáros földön elcsúszott, és meglökte Grizzlyánt, aminek következ­tében az egész csapat dominószerűen előre borult. Mester majdnem beleesett az üregbe, de szerencsére meg tudott kapaszkodni a peremében, a Malacok pedig nem vették észre őket, röfögésük túlharsogott mindent. Mivel Mester volt Grizzlyán után a második legnehezebb közülük, csak jó néhány próbálkozás után sikerült felhúzni.

– Most meglátjuk, hatásosak-e a fegyvereink. Én nem látom a nagyokat, Barna, itt vannak valahol? – kérdezte Bence.

– Nem, viszont nincsenek messze, a városközpont felé ásnak – vála­szolt Barna, majd a szemben lévő járat felé mutatott.

Egy kevésbé lejtős ponton lementek az üreg aljára.

– Na, akkor elő az aknavetőt, gránátot, lézert, mindent, ami itt van, és tűz! – kiáltott Mester.

Tüzet nyitottak a mit sem sejtő Vietnámikra, amik hullottak, mint a legyek. Pár percen belül már csak néhány menekülni próbáló, haldokló Malac kúszott a földön.

– Csak nem olyan erősek ezek – mondta gúnyosan Vadász, majd belelőtt az egyik Malacba, amelyik – Grizzlyán állítása szerint – kegyelemért röfögött.

– Pont úgy van, ahogy mondtad, Vadász. Lassultak a nagyok – szólt Barna, miután a kommunikátorra nézett.

Miután az üreget megtisztították, felszereltek néhány kamerát és érzékelőt.

– Baj van, a hőkamera már nem jelzi a nagyokat – jegyezte meg Mester.

– Akkor most azonnal induljunk el abba az irányba, ahol utoljára érzékeltük őket! – így Vadász.

– Rohanjunk! – üvöltötte Grizzlyán.

– Hé, héé, ezt a kiabálást abbahagyhatnád! – intette le Bence, aki közvetlenül mellette állt – Már az előbb is mondani akartam…

– Jó, de hát senki sem mondja helyettem – mondta sértődötten.

– Értelmes emberek, mint Én meg Bence tudjuk, hogy rohanni kell a Malacok után – jelentette ki Mester.

– És ha annyira értelmes vagy, akkor miért állsz még mindig itt? – kérdezte Barna.

Mester nem válaszolt, helyette elkezdett futni, a többiek pedig követték. Útközben megöltek további 10-15 Malacot. Ahogy egyre bentebb kerültek, már bokáig érő vízben voltak. A járatot a Malacok még nem régen fúrták, átmérője az átlagosnál sokkal kisebb volt, így jó néhányszor beverték a fejüket. Egy mellékjáratban, ami nem vezetett sehová, utolérték a nagyokat. Kinézetük teljesen más volt, mint a kicsiké: bőrük színe halványabb volt, és két lábon álltak. Nem voltak egyedül, két kicsi próbálta védeni őket, de a hangos visításon kívül nem volt más fegyverük.

– Végezzünk velük! – kiáltott Mester.

Pár másodperc múlva a két kicsi a földön feküdt. Ahogy közeledtek a fiúk a nagyokhoz, azok hátráltak, egészen a járat végéig. Hirtelen az egyik, melyen látszott, hogy sokkal erősebb és fejlettebb a másiknál, egyet előrelépett, majd megszólalt:

– Krrr … köszönjük a… krr röf… gyilkolást… röf!

– He’, ezek beszélnek! – hüledezett Barna.

– De jól jegyezzétek… röf uii… meg… röf… háromszor… röf… adják nektek vissza a Vietnámik… röff – folytatta a Vietnámi.

Mesterék nem érzékenyültek el az előző mondat hallatán, Bence intésére sortüzet nyitottak, és a sertésekből csupán egy kis vértócsa maradt. A csapat tagja joggal hitték, hogy akármilyen fejlettek és értelmesek voltak is ezek a Malacok, most elpusztultak. A detektoraik sem voltak képesek érzékelni, hogy csupán álcázták magukat…

– Ez nekem nagyon furcsa… – mormogta magában Barna a tócsa vizsgálata közben.

– Úgy tűnik, befejeztük a munkánkat – szólt elégedetten Bence, majd elindult visszafelé.

– Várjatok! Még biztosan van a mellékágakban néhány Malac – figyelmeztette Vadász a többieket – Azt el kellene pusztítani, és a biztonság kedvéért felszerelhetjük a kamerákat és az érzékelőket is. Lehet még jó pár rejtett járatuk.

– Igazad van! – helyeselt Mester.

Elindultak visszafelé, a nagy lyukhoz. Felszereltek pár újabb kamerát. Épp végeztek, amikor előbukkant egy ártatlannak tűnő kis Vietnámi. Mikor Grizzlyán közelebb ment hozzá, hogy lelője, az savas folyadékot köpött az ar­cába.

– Áááá! – ordított Grizzlyán.

– Barna! Gyorsan töröld le az arcát! A Malacot meg nyírja ki valaki! – kiáltotta Vadász.

Mester egy lövéssel elpusztította a Malacot, csupán egy savas tócsa maradt belőle. Bence belenyomta a cipője orrát, hogy megnézze az állagát, de a lábbeli egyből kilyukadt.

– Áá, vazze, ezt tegnap vettük ötvenér’! – mondta idegesen.

– Vegyetek még néhány mintát, aztán húzzunk innen a fenébe! – mondta Mester.

Épségben elhagyták a barlangot, és mire felmásztak, már Grizzlyán is jobban lett, csak egy kisebb heg maradt az arcán. A malacsavat mikroszkóppal vizsgálták meg, azonban nem vettek észre rajta semmi különöset…

– Ezt szerencsére megúsztuk. Ott is maradhattunk volna – mondta Grizzlyán.

– Nem semmi Malacok ezek! – kiáltott fel Bence.

– Mire gondolsz? – kérdezte Barna.

– Épp teszteket csinál a gép a Malac DNS-én. Az írja, hogy legalább húszezer évnyi fejlődés választja el egy áltagos Vietnámi DNS-étől. Így néhány hónap alatt bármi ellen immúnissá képesek válni. Ez is valamelyik földalatti lény ellen fejleszthette ki a savat.

– Akkor gyorsan rá kell jönnünk arra a gyenge pontra, mert ha vannak még odalenn Vietnámik, és továbbra is ilyen remekül alkalmazkodnak, akkor az emberiségnek vége – ecsetelte Vadász apokaliptikus jóslatát.

– Ezek után résen kell lennünk. Ha valaki észrevesz bármilyen mozgolódást odalenn, azonnal je­lentse – mondta Grizzlyán.

A félelmük beigazolódott: másnap ismét sertések bukkantak fel az egyik járatban. Ezek az újabb példányok már annyira rafináltak voltak, hogy kerülőjáratokat használva kime­részkedtek a szabadba is. A legkülönfélébb helyeken bukkantak fel, volt, ahol a kertet tették tönkre, és volt, ahol a pottyantós vécé tartalma tűnt el rejtélyesen. Szerencsére az összes ilyen lyukat sikerült nyom nélkül eltűntetni, habár ez sokszor csak hajszál híján sikerült, ugyanis nem minden háztulajdonos engedte be egyből az adóhivatal embereinek álcázott tizenéves fiatalokat, így párszor nehéz volt a figyelmüket elterelni. A Malacok mozgását folyamatos megfigyelés alatt tartották, legalább egy ember mindig figyelte a kamerákat (kivéve azt a hét órától kettőig tartó időszakot, amikor az iskolában szenvedtek – ez idő alatt a gépek figyelték a terepet, és fontosabb mozgolódások esetén a kommunikátoron kaptak üzenetet).

Három nappal a barlangi út után a VMKCS nevet lecserélték AVSZ-re, ami az „Anti Vietnámi Malac Szervezet” rövidítése volt. Ez nem csak megfigyelte a Malacokat, hanem (a csapat elképzelése szerint) szervezetten irtotta is őket. Az új névhez új központ is dukált, a lehetséges helyszínek közül alapos mérlegelés után (például hogy melyik helyről lehet megközelíteni a város legelitebb szórakozóhelyeinek nevezett kocsmáit) a városhatáron kívül lévő, a Keleti-főcsatorna mellett elhelyezkedő halőrházat választották. Az épülettel már régóta nem foglalkozott senki, ráadásul egy kis fás rész is takarta a városlakók szeme elől. Nem volt nagyon rossz állapotban, így egy-két rés bedeszkázása, valamint a belső tér kifestése után már használható volt. Kívülről nem változtattak rajta semmit, hogy jelenlétük ne tűnjön fel senkinek.

Az épület alapterülete nem volt túl nagy, egy emelettel rendelkezett. A földszinten voltak a gépek, valamint az a bárpult, amit – a többiek nagy csodálkozására – Bence hozott, azért, mert éppen volt otthon nekik egy feleslegben. A felső szint tárgyalónak volt kialakítva. A két szint között létrán közlekedtek, mivel a régi falépcső már életveszélyes volt.

A kezdeti sikerek ellenére a Malacok egyre csak gyűltek. Ráadásul Grizzlyán gyakran igen furcsán viselkedett, habár ez barátainak nem tűnt fel, mivel már korábban is csinált jó pár értelmetlen dolgot. Ez azonban más volt, sokszor úgy tűnt, mintha kiesett volna neki néhány óra, máskor pedig mindenre emlékezett. Ennek oka pedig nem volt más, minthogy a kisMalac savjának hatására felébredt benne az a „láthatatlan lény”,  jó pár évvel korábban bújt vele, és akiről még maga Grizzlyán sem tudott. A lény volt Toka Hahsima, a Vietnámi Malacok birodalmának véreskezű vezetője. A kedves olvasó most biztosan feltette a kérdést: „Milyen birodalom milyen vezetője ez a hülye nevű valaki?”. Íme a kielégítő válasz:

Évmilliókkal ezelőtt egy távoli bolygón, amit Kundemputemtatének hívtak, egy emberhez hasonló faj élt, hasonló, önpusztító értékrenddel. Ez odáig vezetett, hogy egy atomháború során elpusztította saját magát. Csak néhány primitívebb faj élte túl a háborút, köztük néhány példány a földi Vietnámi Malacokkal szinte megegyező fajból. A Kundemputemtate utolsó intelligens lényei, vallási és világi vezetők, valamint tudósok egy csoportja arra készült, hogy elhagyják fizikai testüket – és egyben a bolygót is – egy olyan gép segítségével, amit napokkal az apokalipszis előtt fejlesztettek ki. Ez nem sikerült nekik. Az, hogy elszámították magukat, vagy a technológia nem működött, sosem derült ki. Azonban mind a harminc elme egyetlen, erős radioaktív sugárzást szenvedett Malac testében kötött ki. Miután kiderült, hogy nem juthatnak ki a testből, elméjük lassan egyetlen, elborult személyiséggé olvadt össze. A Malac elkezdte irányítani a környezetét, Malactársait. A sugárfertőzés hatására mutáció lépett fel náluk, és ennek köszönhetően rengeteg dologhoz alkalmazkodtak, ez a képességük később, a bolygó elhagyása után is megmaradt és hasznukra vált. Nagyon gyorsan fejlett, de erőszakos kultúrát hoztak létre.

Ezután könyörtelen időszak következett a környező naprendszerek lakói számára – a Malacok sorban hódították meg a bolygókat, és rabszolgasorba taszították a lakókat. Vezetőjük nem más volt, mint Toka Hahsima, akit tudat alatt harmincféle világnézet irányított. Aranykoruk majdnem százmillió évig tartott. Ez idő alatt számos, átlagember számára felfoghatatlan képességet fejlesztettek ki, mint például a láthatatlanná válás, vagy a testcsere. Toka is így volt képes fennmaradni évmilliókig, hiszen hiába bírta mutálódott teste évezredekig, idővel megöregedett volna vele együtt.

Aztán felbukkant az Auriga-törzs, a faj, amely úgy néz ki, ahogy itt a Földön hagyományosan a földönkívülieket ábrázolják (nem véletlen, hiszen ők azok, akik már több ízben tiszteletüket tették bolygónkon). Megelégelve Toka birodalmának virágzását, hosszú háborúba kezdtek a Malacokkal. Az elején Toka hatalmas serege visszaverte a minden irányból érkező támadásokat, azonban a nagyon hosszú csatározás belviszályokhoz és s nép elégedetlenségéhez vezetett. Az emberi időszámítás előtt egymillió évvel Toka birodalma már csak harmincada volt az aranykorbeli méretének. Az aurigák egy cselnek köszönhetően végzetes támadást mértek rájuk. Csupán Tokának és vezérkarának sikerült elmenekülni, valamint maradt néhány „alvó” flotta, szétszórva az univerzumban. Toka az egyetlen olyan helyre vette az irányt, ahol túlélhette a rossz időszakot – az aurigák által minden külső beavatkozástól védett, semleges Földre. Érkezése után már annyira elfogyott az ereje, hogy csak egy másik testben volt képes tovább élni. Valami nagy és intelligens testet akart, így talált rá Grizzlyánra, akinek a testében átvészelte az utóbbi pár évet, erőt gyűjtve, és arra várva, hogy megérkezzen a Földre vezérkara, akikkel együtt újra át akarta venni az uralmat.

Sajnos (a francokat, szerencsére!) azonban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy ő akarta. A vezérkarát kivégezték, csak hadvezérének, Gonosznak sikerült megmenekülnie. Befogta a Hahsima által a Földre érkezésekor küldött vészüzenetet. Mivel hűsége határtalan volt vezére iránt, utána jött. Ezután nem volt más dolga, mint új hadsereget gyártani, ezért földi rokonába, egy Vietnámi Malacba bújt bele, majd osztódni kezdett. Végig Toka Hahsima közelében maradt, és „egyengette a terepet” a vezér visszatéréséig. Aztán, mikor elérkezettnek látta a pillanatot, kijelölt egy kisMalacot, hogy jelezzen urának.

Az AVSZ-esek rengeteg Vietnámit öltek meg egy hét leforgása alatt, de Vadász becslése szerint akkor már legalább 150 Malac szaladgált a járatokban. Az volt a városlakók szerencséje, hogy az új kucuk kicsik voltak, a nagyok pedig elbújtak, és nem jöttek fel az alagútrendszer felsőbb szintjeire.

– Emberek, tennünk kell valamit! A számuk csak nő és nő. Ehhez öten kevesen vagyunk – sóhajtott Vadász.

– Na de mit tudnánk csinálni? Az nem járható út, hogy szólunk a nyilvánosságnak. Még a végén karantén alá zárják egész Újvárost… – mondta Grizzlyán, aki éppen ekkor mászott fel a létrán.

– Meg ugye a csapatbővítést is kizártuk… Legalábbis az osztály tagjai nem alkalmasak rá, ezt már a múltkor megbeszéltük, de mást sem nagyon tudnék mondani – jegyezte meg Mester.

– Sz*r a helyzet… Már nagyobbak is járkálnak odalenn, sőt, szerintem az sem kizárt, hogy  még mindig él az a kettő, amiről azt hittük, hogy elpusztítottuk – így Barna.

– Ráadásul még egy dolgot észrevettem – kezdte Bence –, és az sem jó. Van a kicsiknek egy nem rég kialakult támadása, amit egyelőre csak egymáson gyakorolnak. Mester a Zsíros Mátrix nevet adta neki, hogy ne kelljen egy briliáns mozaikszót kitalálnom… Az a lényege, hogy kettőt hátralépnek, aztán nekiugranak az ellenfélnek, és lerúgják a fejét.

– Remélem, rajtunk nem akarják majd kipróbálni… – szólt Vadász.

– Viszont van jó hír is… Vagyis, ha jobban belegondolok, nem feltétlenül jó. Ma már nem keletkeztek kerülőjáratok, és a felsőbb szinteken sem jártak. Nem ártana lemenni, megnézni, hogy min mesterkednek a hájasak – mondta Bence.

– Hát én nem támogatom a lemenetelt. Majd megint savat kapunk, mint Grizzlyán! – ellenkezett Mester.

– Szerintem nincs más választásunk! – így Barna. – Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de én nem szeretném, ha egyik nap arra ébrednék, hogy Vietnámik rohangálnak az utcán, és törnek-zúznak. Habár a tanárok házába szívesen beengednék párat, de annyit meg nem ér meg a dolog.

– Hát de- – folytatta volna Mester.

– Meg gondolj bele, nem állunk olyan rosszul a Malacokkal szemben. Tudjuk, hogy van elég erős fegyverünk ellenük, és el lehet őket pusztítani. Jobb, ha előbb szembesülünk azzal, hogy mi vár ránk.

– Meggyőztél! – mondta Mester. – Viszont vegyünk fel védőcuccot, hogy megelőzzük a múltkorihoz hasonló baleseteket.

– Ez evidens…

Némi készülődés után ismét leereszkedtek a lyukba. Odalent lenni nem volt éppen kellemes dolog. A Vietnámik ugyanis az AVSZ folyamatos támadásai miatt már nem nagyon mozogtak a legfelső szinten – ezt csak WC-nek használták. a korábban már bejárt részen, de nem is találtak semmit, csak néhány kicsit, amint a dolgát végezte.

– Itt valami bűzlik! – szólt Bence.

– Szerintem is! – mondta Vadász – A tíz centi sz*r, amiben állunk!

– Hát itt nincs semmi. Láttam pár lefelé vezető járatot, nézzünk szét arra is, hátha nagyobb szerencsével járunk – javasolta Grizzlyán. – Már ha ezeket a dögöket szerencsének lehet nevezni…

Körülbelül két emeletnyivel lejjebb már levegőt is alig lehetett kapni a minden irányból érkező illatok miatt. A járat tetejéről furcsa folyadék szivárgott… Az egyik irányból hirtelen röfögés csapta meg Mester fülét.

– Bingó! – kiáltott fel, majd mutatta a többieknek az utat.

Egy viszonylag nagy járaton mentek végig. A távolból gyenge fény derengett. Egy hatalmas üreg volt előttük – annál is nagyobb, mint amelyikben legutóbb jártak. És ekkor megláttak több száz Malacot, amint rendezett sorban ülve vártak. Pár pillanatra meg se tudtak mozdulni a meglepetéstől, de még időben észbe kaptak, és elbújtak egy nagyobb szikla mögött. Így ők láthatták a Malacokat, de azok nem vették észre őket.

– Te jó ég! – kiáltott fel Bence. – Ezek rengetegen vannak! Annyi cuccal, amennyi most nálunk van, nem tudunk elbánni velük.

– Szerintem várjuk meg, hogy mi fog történni – javasolta Vadász. – Ha pedig forróvá válik a helyzet, innen gyorsan el tudunk menekülni.

A csapat csendben várt, majd néhány perc múlva kellemes meglepetés érte őket: belépett a két nagy Malac. A többi éljenröfögésben tört ki.

– Affene, ezek tényleg élnek! Hát mégsem sikerült őket kinyírni! – mondta Vadász.

A nagy disznók ekkor már olyan fejlettek voltak, hogy emberi nyelven is beszéltek. (Erre persze csak azért volt szükség, hogy ha véletlen az emberek ki akarnák hallgatni őket, megértsék, miről beszélnek.) A kisMalacok is megértették, de beszélni még nem tudták.

– Malactestvéreim! Örömmel jelentem be, hogy fontos előrelépések történtek a világ meghódítását célzó hadműveleteink szervezésében. A legfontosabb célt, hogy üzenjünk a mi Toka Hahsima istenünknek, sikerrel teljesítettük. Urunk most egy Nagy Krisztián nevű homo sapiensben kénytelen tölteni napjait, így még nem kaptuk meg tőle a támadás indítójelét, de ne csüggedjetek, érzem, hogy ez is hamarosan meglesz.

Az AVSZ-esek feszülten figyeltek a szikla mögött, de a barlang rossz akusztikája miatt nem értettek minden szót.

– Kicsodába ment bele ez a Toka? – kérdezte suttogva Mester.

Grizzlyán hirtelen megrökönyödött saját neve hallatán, azonban Toka Hahsima egyből átvette az irányítást felette.

– Én nem értettem – mondta.

– Én se – tette hozzá Bence.

Ekkor Grizzlyán kiugrott a szikla mögül, majd elkezdett hangosan röfögni:

– Röff. Ui, I, rö, röf. (Támadás holnap délben)

– Normális vagy? – förmedt rá Barna. – Vazze, most felfedeztek minket! Na húzzunk innen!

Elrohantak, pedig kár volt. Nem hallották a folytatást:

– Ez a Toka röfögése – röfögte a kettes meghatódva. – Megkaptuk a jelet a mi Toka Hahsimánktól.

Az AVSZ-esek a feljáró felé igyekeztek.

– Miért csinálsz ilyen hülyeségeket? Fel is fedezhettek volna minket! – mérgelődött Bence.

– Mi a fenét röfögtél? – kérdezte Barna.

– Hát hogy Toka Hahsima egy hamis isten! – mondta Grizzlyán.

– Na de ezt akkor sem kellett volna! Azt hiszed, hogy a szép szóval meg tudod őket győzni? – kérdezte Vadász.

– Hagyd, most már úgy is mindegy… – kiáltott Mester, aki elől futott. – Maguk a Malacok okozzák most a problémát. Rengetegen vannak, nem tudom, hogy bánunk el velük…

Visszamentek az AVSZ-központba, majd tüzetesen átnézték az összes Pentagontól szerzett felszerelést, hogy megfelelő védelmet találjanak a Malacok ellen. Ezek közt volt egy igen ellenálló öltözék, ami pajzsként szolgált a savak, karmolások és harapások ellen. Találtak továbbá tüskét lövő golyóstollat, hajcsatot, amivel mindenféle zárt ki lehet nyitni, cipőt, aminek a talpába telefont szereltek, és még számos, hasznos és kevésbé hasznos ketyerét. Két, leírása szerint időgépnek nevezett szerkezet is volt a tarsolyukban, azonban sem Barnának, sem Vadásznak nem sikerült beindítania.

← Első fejezet: Érdekes történet | ↑ Tartalomjegyzék | Harmadik fejezet: Invázió →

Oldal : 1 2 3 Megtekintés egyben