A 8.e osztály már szinte extázisban várta, hogy véget érjen az osztályfőnöki óra… Pedig még el sem kezdődött. Főleg azok, akik belőtték magukat, hogy ne érzékeljék „Tudod, Hogy Ki” pszichoterrorját.

Termük az első emeleten volt, a rettegett kémiaszertár mellett. Ez már szeretett tanáruk vadászterületéhez tartozott… A szertárnak volt egy, a nyolcadikosok termébe nyíló ajtaja, amin át minden szavukat hallhatta a szünetekben. A korábbi diákok állításai szerint a hallottakról jegyzőkönyvet vezetett, és aki esetleg elkövette azt a hibát, hogy őt, a magyar oktatás büszkeségét megsértette, az évek múltán is retteghetett haragjától. Volt olyan eset, hogy egy elballagott diák már rég elfelejtette őt, meg a Városszéli Általános Iskolát, amikor egy szép napon levélbombát kapott, a borítékon az „Így jár, aki a tanítási módszereimet kritizálja!” üzenettel…

Elérkezett a pillanat! Pékné Nagy Mária belépett a terembe. Már csak a krimikből és a horrorokból ismert vészjósló zene hiányzott. A tanár odament az asztalához, és ráült. Vajon mit érezhetett az a szegény bútordarab? Habár még mindig jobban járt, mintha a diákok Biológia Tanárja tette volna ugyanezt… „Tudod, Hogy Ki” megszólalt:

– Hol van a hetes???? – a hangja végigdübörgött a termen, és a diákok még jobban összehúzták magukat a padban.

– Megkérdezem még egyszer… – mondta az osztályfőnök.

– Neeee!!! – kiáltott fel Grigoncza Androméda, aki Romániából érkezett az osztályba, az utolsó évben. – Én vagyok a hetes! Jelentek is, csak ne tessék még egyszer megkérdezni.

– Nem tetszik a hangom??? – kérdezte az osztályfőnök.

– De, olyan szép… Nem gondolkozott még tanárnő, hogy induljon valamelyik tehetségkutató versenyen? – próbált nyalizni, hogy mentse az életét.

– Te most gúnyolódsz velem? Kuss a pofádnak! – mennydörögte. Még jó, hogy nem illemtanárnak ment… – Most jelentesz, óra után pedig bejössz a szertárba!

Androméda megpróbált kinyögni valami jelentésfélét, de a „Tanárnőnek tisztelettel” szavak végére elájult. Persze ezen senki sem lepődött meg, hiszen gyakran egy bántó szó után is sírógörcsöt kapott.

– Hát akkor eltekintünk a jelentéstől – szólt az osztályfőnök. – A mai osztályfőnöki órán is a szokásos rendben beszélünk az osztály feladatairól. Először, amit én akarok, aztán ami kötelező, és utoljára, amit ti akartok. Számításaim szerint, amelyek egyébként mindig pontosak, az utolsóra úgysem marad idő, ezért inkább eltekintünk felőle. … Szóval! Tudjátok, hogy egy hét múlva lesz az iskolánk alapításának 1300-adik évfordulója. – Itt egy kicsit elmerengett. – Hát igen… Emlékszem, milyen más idők voltak akkoriban. Ha egy gyerek visszapofázott, meg lehetett feszíteni, vagy ha csúfolta az alakomat, akkor boszorkányságért elégették. Ma meg… – ekkor megint a szokott, kiképző-őrmesteri beszédstílusára váltott – Inkább hagyjuk! Ti úgy sem értékelitek az ilyet. Szóval ez a rendezvény azért fontos nekem, mert megkérdezték a tanáriban, hogy mely osztályok vállalnák el a két és fél órás ünnepi műsor előadását. Egyúttal felajánlottak a felkészítőknek kétszázezer forintot a nyelvtanulás minőségének javítására szánt alapítványi pénzből. Mivel tudom, hogy milyen lelkesek vagytok, azt mondtam, hogy talán ti elvállalnátok az egészet. Azért mégiscsak megkérdezem: Nyújtsa fel a kezét, aki benne van a mókában!

Az osztály kussolt, senki sem mozdult. Még a madárcsi­csergés is hallatszott volna, ha a madarak Pékné terme közelében raktak volna fészket. Ezt azonban megakadályozta az a tény, hogy szeretett tanáruk jó – vagy más szemszögből nézve rossz – szokása volt a nyers tojásevés.

– Akkor most máshogy kérdezem: ki nem akar osztályfőnökit kapni?

Hirtelen rengeteg kéz emelkedett a magasba, mivel a diákok rájöttek, hogy itt nem az ő akaratuk érvényesül – ahogy azt már megszokhatták az elmúlt négy évben. Akadt azonban pár hülye gyerek, akik még ekkor sem jelentkeztek.

– Harmadszor, és utoljára kérdezem: ki nem akar délután bejönni a kémia szertárba?

Most már az összes kéz a magasban volt. Volt olyan is, aki mind a két kezét feltartotta. „Tudod, Hogy Ki” húsos pofáján a kár­öröm jelei mutatkoztak. Megpróbált mosolyogni, de az eredmény egy vérfagyasztó vicsor lett. Ekkor megszólalt egy nagyon-nagyon bátor gyerek:

– Tanár néni! Én azt hiszem, nem tudok részt venni az ünnepségen, mert nálunk születésnapi buli lesz.

– Először is, hinni a templomban kell. Másodszor, a tiéd lesz?

– Igen – válaszolt értetlenkedve a diák.

– Hmm… Nem baj, meglesz az nélküled is. Harmadszor, ha nem leszel itt jövő csütörtökön reggel fél nyolckor, akkor elbiciklizek hozzátok, és elzavarlak az iskoláig. Egyébként pár apróságot már elintéztem az ünnepséggel kapcsolatban. – mondta, majd kiment. – Jolán! Hozza be a szövegkönyveket! – ordította a folyosó másik végén levő tanári irodába.

A történelemtanár futva érkezett a terembe. Olyan ronda volt szegény nő, hogy a tükör felsikoltott, mikor belenézett… Szétosztotta a szövegeket, közben pedig az osztályfőnök beszélt:

– Vigyázzatok a szövegkönyvekre, mert az iskolai könyvtár tulajdonát képezik! Ha lehet, ne morzsáljátok le, és ne firkáljátok össze, különben velem gyűlik meg a bajotok!

Uherkovich Teobaldhoz – ő egy nyeszlett, alacsony gyerek volt, aki az utolsó padban ült – már túl későn jutott el a figyelmeztetés. Narancssárga pulóverének kapucniját még az órákon is a fején hagyta. Ez így volt most is, talán ezért sem hallotta a monológot. Egyik kezében szendvicset tartott, a másikban ceruzát, amivel épp a „Péknét felakasztják” című művét rajzolta a szövegkönyv fedőlapjára. Nyála nagy cseppekben folyt a lapokra. Mikor meghallotta az utolsó mondatot, eldobta a szendvicset, felpattant székéről, és kiugrott az ablakon. A tanár kinézett az utcára, majd lekiabált szegény diáknak:

– Azt hiszed, hogy ennyivel megúsztad?????

A diákok leszaladtak megnézni szerencsétlenül járt társukat, de holttestének már csak a hűlt helyét találták. Ekkor szerencsére csengettek, és a gyerekek elmenekülhettek Pékné közeléből.

Nem sokáig tartott az örömük, hiszen ezután a biológia óra következett. A Biológia Tanár az óra kezdete előtt már öt perccel ajtó elé állt, és pontosan csengetéskor bele is fogott a tanításnak csúfolt gyerekkínzásba. Ez a szokása aztán persze rengeteg késést eredményezett, mert a diákok (akiket, akár akarták, akár nem, kiküldtek szünetben) nem tudtak ilyen hamar beérni, a teleportálás pedig, mint tudjuk, csak a science fictionök világában létezik.

A mai napon érkeztek el a Biológia Tanár kedvenc témaköréhez:

– Gyerekek, nyissátok ki a könyvet az 1789. oldalon! – mennydörgött a jól ismert, kérlelhetetlen hang.

Kappalmayer Romvald felnyújtotta a kezét:

– Tan’nő, kérem, én otthon hagytam a könyvet!

A Biológia Tanár éppen a tananyag címét írta a táblára. Amikor a fenti mondatot meghallotta, keze remegni kezdett, majd akkorát vert a táblába, hogy az leesett a falról.

– MI AZ, HOGY OTTHON HAGYTAD??!! – üvöltötte. – A Törvény kimondja, hogy a diáknak kötelessége hordani a felszerelését!

– Tudom, de elfe-

Oldal : 1 2 3 Megtekintés egyben