Elindultak. Útközben Bence Mestert hívta a kommunikátoron. Mind a hárman egyszerre kiáltottak fel, amikor meglátták a készülék kijelzőjén megjelenő képsort. A látvány valóban meghökkentő volt: Mester Grizzlyánék Trabantjának támaszkodva aludt, miközben az autó karosszériáját egy kiéhezettnek tűnő Vietnámi rágta.

Barna kikapta Bence kezéből a kommunikátort, majd megnyomott pár gombot, ami hatására Mester kommunikátora egy hatalmas robbanás hangját játszotta le. Ő persze egyből felriadt, de annyira megijedt, hogy a mellette lévő Malacot sem vette észre, így annak volt ideje visszaugrani a lyukba. Mester bambán nézett pár másodpercig, aztán meghallotta a kommunikátor felől érkező hangos röhögést.

– Ha még egyszer… – kezdte volna.

– Ezt most megérdemelted. Aludtál őrségben! – mondta mérgesen Vadász.

– Ááá, csak úgy tettem, azért, hogy megtévesszem a Malacokat.

– Hogyha megnézed a Trabant jobb első ajtaját, akkor észre fogod venni, hogy ez nem nagyon sikerült.

Már épp mutatta volna, hogy semmi baja az autónak, azonban ekkor vette észre, hogy az ajtónak hűlt helye, csupán az aljából maradt egy pár centiméteres darab. Elkezdte vakarni a fejét.

– Nem értem, hogy kerülhette el a figyelmemet…

– Én meg azt nem értem, hogy miért vagy te még mindig AVSZ-es… – jegyezte meg Bence.

– Na és van valami hír a titánnal kapcsolatban? – próbált terelni Mester.

– Igen, és csak azért nem megyünk oda szétverni a fejedet, mert intézkednünk kell az ügyben – mondta Barna.

Mielőtt Mester reagálhatott volna, megszakították a kapcsolatot, mert megérkeztek Bencéékhez.

Azt a házat nem lehetett eltéveszteni… Élesen elütött a kis utcában álló többi épülettől. Először is, mert három méter magas kovácsoltvas-kerítés vette körül, másodszor pedig azért, mert élénk rózsaszínre volt festve a fala. És ha ez még nem lett volna elég, a ház előtt, a fűben másfél méter magas, vigyorgó kerti törpék rohadtak.

Éppen kinyílt a hatalmas kapu, amikor megérkeztek. Egy fehér kisteherautó gurult ki. A sofőr kedélyesen intett Bencének, aztán elhajtott. A fiúk gyorsan bementek, mielőtt az automatikusan záródó kapuszárnyak újra helyükre gurultak volna. Végighaladva a kaviccsal felszórt kocsibejárón, elértek a ház főbejáratához, amit harminc lépcsőfokon lehetett megközelíteni. Miközben felmásztak az ajtóhoz, a fiúk elnéztek a nagyon hosszú udvar végébe, ahol több hatalmas raktárépület állt.

A házbelső berendezése sem volt kevésbé figyelemreméltó. Az előszoba egyik falát hatalmas tükör borította, vele szemben egy esernyőtartó és jó pár fogas sorakozott. Innen a nappaliba vezetett az út, aminek a közepén egy négyszáz centiméter képátlójú plazmatévé állt. Itt Bence megkérte a barátait, hogy üljenek le a bőrhuzatos kanapéra, amíg ő az apja dolgozószobájában megkeresi azt a bizonyos telefonszámot.

Barna és Vadász álmélkodva nézte a nappali falait. A tévé felett legalább harminc trófea volt: szarvasagancsok, kitömött zebrafej, antilopkoponya, elefántagyar, és egy hatalmas kifeszített tigrisbőr. A kanapé előtt levő dohányzóasztalon az órát egy oroszlán koponyája tartotta a fogai között. A hátuk mögötti fal előtt egy hatalmas akvárium volt, tele a kihalás szélén álló tengeri élőlényekkel. A plafonról háromemeletes kristálycsillár lógott alá. Az összképet csak a rózsaszín kiscica-mintás tapéta zavarta kissé. Barnának és Vadásznak még akkor is tátva volt a szája, mikor Bence diadalmasan visszaért a papírfecnire feljegyzett telefonszámmal.

– Na, meg is van! Mindjárt felhívom Igort, és meglátjuk, mit tud nekünk segíteni.

Bence elővette érintőképernyős mobiltelefonját, majd felolvasta a céduláról a telefonszámot, amit a készülék ezután automatikusan tárcsázott.

– Dobrij den, Igor bá! Petya vagyok, és a segítségedet kérném! … Neem, nem bántanak a nagyok. A múltkori eset óta senki nem mer nekem beszólni. Még most is emlegetik Mihail bácsi baseballütőjét. El kell ismernem, profi munkát végeztél, mint mindig! De most másról van szó. Kéne egy kis titán, és a pénz nem számít.

Barna éppen közbe akart szólni, de Bence leintette.

– Menni fog? – kérdezte. – Ááá, nagyon jó… Kellene valami olvasztó-felszerelés is. Olyan sok időbe telik? Nem lehetne egy kicsit hamarabb? … Ja igen, persze, elfelejtettem, hogy Ivánt lelőtték a múltkor, és még nem sikerült egy hozzá hasonló beszerzőt kerítened… Rendben, akkor a szokott helyen várunk! Do pobacsennja, Igor bá!

Bence Vadászékhoz fordult, akiknek most már nem a nappali látványa, hanem a lezajlott beszélgetés miatt volt tátva a szájuk.

– Sajnos egy kis időbe telik, mire Igor bácsi leszállítja az árut. Fél nyolc megfelel?

Barnáék még mindig nem tudtak megszólalni. Végül Vadász összeszedte magát, és kinyögött egy igent.

– Na akkor szerintem minél hamarabb menjünk vissza Mesterhez, mert a fél házat rátenném, hogy megint alszik – mondta Bence.

– Várj egy pillanatot! Ki kéne mennem a mosdóba! – szólt Vadász.

– Háát… Na jó, inkább elkísérlek, mert mire elmagyarázom, hogy hogyan találsz oda, besötétedik.

– Én is megyek veletek, mert nem akarok egyedül itt maradni – így Barna.

– Attól félsz, hogy unatkoznál? Várj, ide hívom Iport, hogy sakkozzon veled addig.

Bence előkapott egy walkie-talkie-t, majd beleszólt:

– Ipor! Azonnal gyere az egyes számú nappaliba, és hozz magaddal egy sakktáblát! Sakkoznod kell a barátommal. De ha őt is legyőzöd, mint múltkor az unokatesómat, akkor nagyon megjárod! Világos!?

Miután Ipor megérkezett, Bence és Vadász elindult a mosdóba. Először a konyhába mentek, hogy egy kis hidegélelmet vegyenek magukhoz az útra.

Ezután Bence egy félhomályos folyosóra vezette Vadászt, aki meglepetten nézte az apró, lerácsozott ablakokat a falon. A folyosó másik oldalán ajtók sorakoztak, legtöbbjük mögül valamilyen zaj szűrődött ki. Aztán egy olyan ajtó előtt mentek el, amely résnyire nyitva volt. Vadász fülét egy hangos, „Nem fizetsz, köcsög?” ordítás ütötte meg, amit egy velőtrázó sikoly követett. Bencére nézett, aki nyugodtan, fütyörészve haladt előre, és néha kortyolt egyet a gyümölcslevéből.

Aztán kiértek a folyosóról.

– Most jön a páncélterem – jegyezte meg Bence.

Egy másik folyosóra értek, ami sokkal világosabb volt, mint az előző, mert mindkét oldalán hatalmas ablakokon keresztül áramlott be a napfény, a padlóra pedig fényesre polírozott fehér járólapok voltak lerakva. A falaknál néhány méterenként egy-egy középkori lovagi páncél állt. Vadász álmélkodva sétált el mellettük, és megfigyelte, hogy a terem végéhez közeledve egyre nagyobb és díszesebb példányok vannak kiállítva. Az itt végighaladó ember már azt hihette volna, hogy egy kastélyban vagy egy múzeumban jár, de a folyosó végénél, az ajtó mellett álló kétméteres Darth Vader és a tucatnyi embernagyságú rohamosztagos-bábu eloszlatták ezt a nevetséges gondolatot.

A páncélteremből kivezető ajtó egy vajszínű csempékkel burkolt terembe nyílt, melynek padlójára vörös szőnyeg volt fektetve. A bejárattal szemközti falnál négy liftajtó állt. A jobb szélső fülkéből egy fekete-zöld egyenruhás, két méternél magasabb liftboy lépett ki, és Bence elé sietett.

– Parabócs, vigyen minket valamelyik fürdőszobába! – mondta Bence.

A férfi bólintott. Beszálltak a legközelebbi liftbe (Parabócsnak egy kicsit oldalra kellett hajtani a fejét, mert túl alacsony volt neki a fülke). Bence gyakorlott mozdulattal elhúzta a liftajtót, a liftes pedig megnyomott egy gombot a fülke falán.

A lift hangosan elindult felfelé, de néhány másodperc emelkedés után megszűnt benne a világítás, aztán elkezdett lefelé zuhanni.

– Áááá, végünk van! – kiáltott fel Vadász.

– Nyugi, nem eshet bajunk, mert akkor apám megölné Parabócsot – mondta Bence, majd kérdően a lifttesre nézett. – Ugye?

Parabócs homlokán néhány izzadságcsepp csorgott le, de aztán eszébe jutott valami. Levette bal kezéről a kesztyűjét. Vadász ekkor vette észre, hogy a férfinak kampókeze van. Ezután felrántotta a liftajtót, és mikor meglátott egy kiszögellést a liftaknában, egy hirtelen mozdulattal beleakasztotta a kampóját.

A lift egy hatalmas rántással megállt. Parabócs szabad kezével párszor beleütött a lift tetejébe, ami hamar megadta magát. A „liftesfiú” egy szigonypuskát vett elő a kabátja alól, majd felfelé lőtt, egyenesen az egyik szellőzőjárat felé. A lövedék láthatóan belefúródott a falba, de Parabócs azért rántott egyet a kötélen, hogy megnézze, biztonságosan fel lehet-e mászni rajta. Mivel még ő sem volt képes kirántani a helyéről a szigonyt, intett a fiúknak, hogy másszanak fel.

Egyesével felkapaszkodtak a kötélen, és bebújtak a lyukon. Parabócs, mielőtt elindult volna felfelé, elengedte kampójával a falat. A fülke elkezdett lefelé zuhanni, és már mindenki felmászott, mikor óriási csattanás jelezte, hogy leért a liftakna aljára.

– Ez egy szellőzőjárat? – kérdezte Vadász, mikor jobban megnézte, hova másztak be.

– Igen – válaszolta Bence. – Ha néznél akciófilmeket, akkor tudhatnád, hogy a legdrámaiabb menekülések a szellőzőjáratokban játszódnak.

– Hát ez most nem igazán nyugtatott meg. Egyébként gyakran használjátok közlekedésre?

– Hmm, én tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy van ilyenünk…

– Akkor mi a francért van kivilágítva? Ráadásul miért pont kék fénnyel?

– Na látod, ezt meg aztán végképp nem tudom! De szerintem induljunk!

Elindultak. És másztak. Meg kúsztak is. De a járatoknak nem akart vége lenni.

– Huhh, én már nem bírom sokáig! – nyöszörgött Vadász kétszáz méter után.

– Nem adhatod fel! Gondolj arra, hogy már mennyire közel van a cél! Nemsokára bemehetsz egy meleg fürdőszobába, és használhatod a vécénket! – mondta Bence.

– Hát… – szólt volna közbe Parabócs, de Bence leintette:

– Psszt! Tartani kell a gyerekben a lelket!

Ezután némán haladtak előre. Minden rendben volt, egészen addig, míg Bence, aki legelöl haladt, el nem tűnt. Vadász és Parabócs csak akkor eszméltek fel, mikor Bence ordítozva kapaszkodik a leszakadt padlódarabban. De ezzel még nem volt vége a szerencsétlenségeknek. Hirtelen egy velociraptor ugrott fel, és elkapta a lábát. Bence ezután még jobban ordított, mire Vadász is ordítani kezdett. Parabócs néhány sikertelen próbálkozás után felrántotta, a velociraptort pedig megismertette kampókezével. Az állat, miután eljátszotta történetünkben semmitmondó szerepét, vinnyogva visszaesett a földre.

– Mi a franc ez? – kérdezte Vadász.

– Nem tudom – válaszolta Bence –, de valamilyen különös oknál fogva nem is akarom tudni.

Oldal : 1 2 3 Megtekintés egyben