Továbbindultak… Nem tudták, meddig kell menniük. Nem tudták, hogy hol tudnának kijönni a szellőzőből. Csak azt tudták, hogy már rohadtul elegük van abból, hogy egy vacak kis lyukban mászkálnak. Tíz perccel később arra lettek figyelmesek, hogy szemből két férfi közeledik feléjük. Még mielőtt letérhettek volna az egyik mellékjáratba, Bence leszólította őket:

– Hát maguk mi a francot keresnek itt a mi kis családi házunkban?

A férfiak angolul válaszoltak, de a fiúk nagyjából megértették, amit mondtak:

– Végre valaki! Már tíz éve bolyongunk ebben a szellőzőrendszerben – válaszolta az elöl haladó, rossz kinézetű, csapzott hajú, szakállas férfi.

– Ja, mikor azt mondták, hogy statisztákat vesznek fel a filmforgatásra, nem említették, hogy a díszletben el is lehet tévedni…

– Milyen film? – kérdezte hitetlenkedve Bence.

– A Die Hard! A producerek azt ígérték, hogy nagy siker lesz, és sokat fogunk vele keresni. Hát elég sokat kerestük már a kijáratot…

– Lett volna egy jelenetünk, amiben drámai módon együtt menekülünk Bruce Willisszel a szellőzőn át. Aztán azt mondták, hogy bújjunk el pár percre az egyik mellékjáratban, mert először felveszik a főszereplőt minden irányból. Sajnos túl jól elbújtunk… Azóta sem találjuk a kivezető utat…

– Hát akkor jó keresgélést! – mondta Bence – Viszontlátásra!

Ezután egy balra forduló járatba kúsztak be. A két idegen mindenáron utánuk akart menni, de Parabócs pár jól irányzott rúgással jobb belátásra bírta őket.

– Látod, Vadász, mondtam én, hogy egy jó akciófilmbe kell szellőzőjárat… – jegyezte meg Bence.

A távolban fehér fényt pillantottak meg. Bence, aki továbbra is elöl haladt, gyorsabban kezdett kúszni, hogy minél hamarabb odajusson.

– Végre! – kiáltott fel, mikor a fényforráshoz ért – Ha jól látom, a hűtőház felett vagyunk. Parabócs, szedd le a rácsot!

A megszólított azonnal engedelmeskedett. Miután a ráccsal megvolt, leugrott, majd az utána érkező Bencét elkapta.

– Innen már hamar kijutunk, csak keresztül kell mennünk a hűtőházon, és át kell szállnunk egy másik liftbe! – mondta Parabócs.

– Akkor gyerünk! – szólt Bence, és már indultak is.

Ahogy megtettek pár lépést, a hátuk mögül óriási csattanást, majd egy ordítást hallottak: Vadász is földet ért.

– Nem igaz, hogy neked mindig le kell maradni – mondta mérgesen Bence – Jó lenne, ha sietnél! Úgy tudom, te akarsz vécére menni…

Vadász megmondta volna neki a magáét, de úgy fájtak a bordái, hogy egy szót sem bírt kinyögni. Fogcsikorgatva feltápászkodott a földről, és Bencéék után sántikált.

A hűtőház is túlméretezett volt, mint a ház többi helyisége. Vadász ámuldozva nézelődött. A látvány teljesen elfelejttette vele a fájdalmat. (A végtagjai egyébként is olyan hamar átfáztak, hogy már alig érzett valamit…)

– Nagyon faszák ezek a jégszobrok, amik mellett eljöttünk, Bence! – mondta dideregve, mikor sikerült utolérnie barátját.

– Hát az igaz, hogy mutatósak, de nem jégszobrok…

– Hanem?

– Fater lehibernálta az adósait, addig, míg nem tudják visszafizetni a pénzét… Az a genyó például két millával vágott meg minket…

Egy jégszoborrá merevedett emberre mutatott. Szerencsétlen fickó arca halálos rémületről árulkodott, bal kezében valamit szorongatott, a jobb kezét pedig, talán egy ütés elleni védekezésként a feje felé tartotta – ebben a pózban fagyott meg. Vadász meredten figyelte.

– Ha nem akarsz te is idefagyni, akkor inkább gyere! – szólt rá Bence – Ja, és ne sajnáld őket túlságosan! Ők még jól jártak…

Vadász nem merte megkockáztatni a kérdést, hogy mi történt azokkal, akik ennél is rosszabbul jártak, inkább megszaporázta lépteit.

Végül szerencsésen kiértek a hűtőházból. Megcsapkodták ruhájukat, hogy kissé átmelegedjenek, Parabócs letört egy jégcsapot az orra alól, aztán már mentek is a lifthez. Ez szerencsére nem romlott el, úgyhogy két perc múlva már a második emeleti folyosón szállhattak ki. Bence és Vadász megkereste a fürdőszobát, Parabócs pedig elindult, hogy intézkedjen a meghibásodott lift ügyében.

A fiúknak nem kellett sokat sétálnia, a szokatlanul szerény, aranyozott padlós folyosó végén az utolsó ajtó balra a mosdóba nyílt. Mielőtt bementek volna, Vadász elkapta Bence kezét.

– Bence, itt van egy kétszázas, amit még tavaly adtál kölcsön.

– Ja, én már teljesen elfelejtettem… Várjunk csak! Te azt hiszed, hogy ha nem adnád meg, bevágnálak a hűtőházba??

– Hát… Remélem nem, de azért gondoltam, a biztonság kedvéért megadom a tartozásomat…

– Felháborító, hogy ilyesmit el tudsz képzelni rólam… – csattant fel Bence – Ezt nem vártam volna tőled! Tudod mit? Csináld össze magad! – azzal elővett egy kulcscsomót, bezárta a fürdőszobaajtót, majd szó nélkül megfordult, és elindult vissza a lifthez.

Vadász, mivel nem tehetett mást, követte. Némán beszálltak a liftbe, Bence megnyomott egy gombot, mire elindultak lefelé.

– Én nem gondoltam komolyan, hogy megtennéd… – próbálkozott Vadász a béküléssel.

Bence nem válaszolt, csak mereven nézett maga elé. Még akkor sem szólalt meg, mikor leértek, és kiszálltak a liftből.

– Figyelj, nem felejthetnénk el? Ha megmondanád, mivel engesztelhetnélek ki…

Bence ekkor megállt, és ránézett.

– Na jó! Az én arany szívem mindig megbocsát mindenkinek. Hajlandó vagyok elfelejteni, hogy mit vágtál a fejemhez, abban az esetben, ha ideadod azt a kétszázast… – szólt, és már ki is kapta barátja kezéből a pénzt.

Közben visszaértek a nappaliba, ahol Barna épp sakk-mattot adott Ipornak.

– Akkor nem használhatnám mégis a mosdót? – kérdezte Vadász.

– Azért ne siessük el a dolgokat! Egy kicsit még mindig fáj, amit mondtál… Különben sincs már annyi időnk.

Miután Barna felállt a sakktáblától, elindultak vissza Grizzlyánék házához. Sietniük kellett, mert már nem volt sok idő Igorék érkezéséig. Grizzlyánéknál első feladatuk az ismét az álmok földjén kalandozó Mester felébresztése volt. Közben Vadász elrohant a vécére.

– Már megint elaludtál… – mondta Barna mérgesen Mesternek.

– Jól van na! Veletek is előfordulhat még… Egyébként meg nem történt semmi baj, úgyhogy nem kell annyit problémázni!

– Nem történt semmi? Akkor mit gondolsz miért van az, hogy Grizzlyánék Trabantjából csak az alváz maradt meg??

Mester értetlenül nézett a kocsi maradványara, de a földön látható Malaclábnyomok megérttették vele, hogy nem az ufók vitték el a többi részét…

– Ezt te fogod megmagyarázni Grizzlyánnak… – szólt Bence.

– Még szerencse, ha ezt annak lehet nevezni, hogy nincs itt, hanem valahol a Vietnámikkal röfög Toka Hahsimával a testében…

– Ha már a Malacoknál tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy nemsoká a megbeszélt helyen kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy legyen titánunk, amiből betömhetjük ezt az átkozott bejáratot – mondta Barna. – Tényleg, Bence, mi is a megbeszélt hely?

– Egy hely, ahol semmi esetre sem bukhatunk le… Majd meglátjátok! – titokzatoskodott Bence.

Időközben Vadász is elintézte, amit el kellett intéznie, szóval – Grizzlyánt leszámítva – összegyűlt az AVSZ, hogy szupertitkos akciójuk keretében titánt vegyenek az ukránoktól. Nem is húzták tovább az időt, hanem elindultak. Amikor kiértek a főutcára, és bekanyarodtak a polgármesteri hivatal elé, Bence lelassította lépteit, majd megállt.

– Mi a baj? – kérdezte Vadász.

– Hogyhogy mi a baj? Itt vagyunk!

– Te normális vagy? A polgármesteri hivatal elé hívtad az ukránokat? – förmedt rá Mester. – Mintha azt mondtad volna, hogy valami szupertitkos találkahelyen bonyolítjuk le az üzletet…

– Ez az a szupertitkos találkozóhely…

– Micsoda? Ezt komolyan mondod? – mérgelődött Barna. – Itt van a város egyetlen térfigyelő kamerája, meg egyébként is… Ez a főtér! Egyből kiszúrnak minket!

– Látszik, hogy nincs tapasztalatotok a szakmában… – jegyezte meg fitymálóan Bence. – Még a legpitibb csencselő is tudja, hogy ott kell intézni az efféléket, ahol senki rendőr fia sem gondolná…

– Ezt a hülyeséget! – csattant fel Mester. – Azt tudom, hogy ha valamit elhagytam, ott kell keresnem, ahol nem is számítanék rá, de nem fogod bemagyarázni nekem, hogy a polgármesteri hivatal tőszomszédságában képes vagy több tonna titánról üzletelni az ukrán maffiával.

– Először is: nem maffia, hanem nagy családi vállalkozás! Másodszor pedig: Nem a szomszédságában, hanem a bejárati ajtajában fogunk üzletelni…

Mester nem tudott szóhoz jutni. A többiek is elég hitetlenkedve nézték Bencét. De ő nem tágított.

– Ha nekem nem hisztek, higgyetek a szemeteknek! – mondta, és körülmutatott a főtéren.

A fiúk szétnéztek. Első látásra semmi különöset nem vettek észre. De aztán… Mintha az újságos bódé mellett fetrengő részeg emberhez túl sok diszkóba igyekvő fiatal menne oda pénzköteggel a kezében, és távozna boldogan, vigyorogva.

– Az Zsolti bá’ – magyarázta Bence. – Drogot és negrót árul. Húsz éve minden este kijön ide. És még csak meg sem szólították soha a rendőrök…

A többiek meglepődtek, de még mindig nem győzte meg őket eléggé Bence, ezért tovább fürkészték az állítólagos népszerű találkahelyet.

Bence folytatta a mondókáját:

– Ha balra fordultok, nem messze Zsolti bá’tól láthattok egy barna bőrű, alacsony embert, aki minden erre járóhoz odahajol.

– Őt ismerem – szólt közbe Mester. – Már sokszor feljelentették zaklatás miatt. Mindenkinek azt hajtogatja, hogy „csecs, csecs”.

– Igen, igen – helyeselt Bence. – Csakhogy az a „csecs” valójában „change” akar lenni. Az angoltudásán még egy kicsit javítani kell. De a szakmájához nagyon ért. Pénzváltó a csávó, mindenféle fizetőeszközt be tud neked szerezni, ha kell.

– Aha… – mondta Barna hüledezve.

Az utca másik oldalán, ahol a város nagy parkját határoló sövény állt, Barna és Vadász egy ismerős alakot vett észre: Parabócs volt az. Néhány hasonlóan rideg kinézetű társával együtt ment, vállukon ember nagyságú fekete zsákot cipeltek, amiből egy pár makkoscipő lógott ki. Barna Vadászra nézett, majd közösen elkezdték rázni a fejüket.

– Hmm, én semmit sem vettem észre! – mondta Barna. – Te, Vadász?

– Én sem!

– Na akkor figyeljetek! – kezdte Bence. – Látjátok a Baptista Szeretetszolgálat furgonját? – Mindenki bólogatott. – Az például fegyverkereskedő standként működik. Ha szerencsénk van, akkor az a fekete autó épp vásárlás céljából állt meg mellette, így végignézhetjük, hogyan bonyolítanak le egy üzletet.

A lesötétített ablakú járműből hamarosan kiszállt egy kopasz, nagydarab, fekete bőrdzsekit és napszemüveget viselő figura. Megállt a furgon mellett, erre annak vezetőfülkéjéből egy fekete ruhás férfi szállt ki, nyakában kereszttel, és kezében egy Bibliával. Miután kezet fogtak egymással, a „baptista” felnyitotta a furgon hátulját. A fiúk nem sokat láthattak a benne levő dolgokból, de az a pár lőfegyver is elég volt, ami odalátszott. Miután az üzletelő felek beszéltek pár szót, a szerzetes bement a furgonba, majd egy nagyobb fegyvert adott ki a férfinak.

– Az nem egy… – kezdte volna kérdését Mester.

– De igen, az egy AK-47-es, ismertebb nevén Kalasnyikov – vágta rá Vadász.

Mielőtt még bármit kérdezhettek volna, a fegyver elsült. Erre mindenki, aki a környéken volt, futásnak eredt. Pár pillanattal később már sem az öreg bácsi, sem a „baptisták”, sőt még Parabócsék sem voltak ott. Bence hívta volna a többieket a polgármesteri hivatalba, azonban az ekkor már be volt zárva, ezért elmentek az épület sarkához, és a sötétben elbújva figyelték a főteret.

– Na, ő volt a fegyverárus… – mondta Bence – Még kell valami bizonyíték arra, hogy ez a mi titkos találkozóhelyünk?

Oldal : 1 2 3 Megtekintés egyben