Elindultak. Útközben Bence Mestert hívta a kommunikátoron. Mind a hárman egyszerre kiáltottak fel, amikor meglátták a készülék kijelzőjén megjelenő képsort. A látvány valóban meghökkentő volt: Mester Grizzlyánék Trabantjának támaszkodva aludt, miközben az autó karosszériáját egy kiéhezettnek tűnő Vietnámi rágta.

Barna kikapta Bence kezéből a kommunikátort, majd megnyomott pár gombot, ami hatására Mester kommunikátora egy hatalmas robbanás hangját játszotta le. Ő persze egyből felriadt, de annyira megijedt, hogy a mellette lévő Malacot sem vette észre, így annak volt ideje visszaugrani a lyukba. Mester bambán nézett pár másodpercig, aztán meghallotta a kommunikátor felől érkező hangos röhögést.

– Ha még egyszer… – kezdte volna.

– Ezt most megérdemelted. Aludtál őrségben! – mondta mérgesen Vadász.

– Ááá, csak úgy tettem, azért, hogy megtévesszem a Malacokat.

– Hogyha megnézed a Trabant jobb első ajtaját, akkor észre fogod venni, hogy ez nem nagyon sikerült.

Már épp mutatta volna, hogy semmi baja az autónak, azonban ekkor vette észre, hogy az ajtónak hűlt helye, csupán az aljából maradt egy pár centiméteres darab. Elkezdte vakarni a fejét.

– Nem értem, hogy kerülhette el a figyelmemet…

– Én meg azt nem értem, hogy miért vagy te még mindig AVSZ-es… – jegyezte meg Bence.

– Na és van valami hír a titánnal kapcsolatban? – próbált terelni Mester.

– Igen, és csak azért nem megyünk oda szétverni a fejedet, mert intézkednünk kell az ügyben – mondta Barna.

Mielőtt Mester reagálhatott volna, megszakították a kapcsolatot, mert megérkeztek Bencéékhez.

Azt a házat nem lehetett eltéveszteni… Élesen elütött a kis utcában álló többi épülettől. Először is, mert három méter magas kovácsoltvas-kerítés vette körül, másodszor pedig azért, mert élénk rózsaszínre volt festve a fala. És ha ez még nem lett volna elég, a ház előtt, a fűben másfél méter magas, vigyorgó kerti törpék rohadtak.

Éppen kinyílt a hatalmas kapu, amikor megérkeztek. Egy fehér kisteherautó gurult ki. A sofőr kedélyesen intett Bencének, aztán elhajtott. A fiúk gyorsan bementek, mielőtt az automatikusan záródó kapuszárnyak újra helyükre gurultak volna. Végighaladva a kaviccsal felszórt kocsibejárón, elértek a ház főbejáratához, amit harminc lépcsőfokon lehetett megközelíteni. Miközben felmásztak az ajtóhoz, a fiúk elnéztek a nagyon hosszú udvar végébe, ahol több hatalmas raktárépület állt.

A házbelső berendezése sem volt kevésbé figyelemreméltó. Az előszoba egyik falát hatalmas tükör borította, vele szemben egy esernyőtartó és jó pár fogas sorakozott. Innen a nappaliba vezetett az út, aminek a közepén egy négyszáz centiméter képátlójú plazmatévé állt. Itt Bence megkérte a barátait, hogy üljenek le a bőrhuzatos kanapéra, amíg ő az apja dolgozószobájában megkeresi azt a bizonyos telefonszámot.

Barna és Vadász álmélkodva nézte a nappali falait. A tévé felett legalább harminc trófea volt: szarvasagancsok, kitömött zebrafej, antilopkoponya, elefántagyar, és egy hatalmas kifeszített tigrisbőr. A kanapé előtt levő dohányzóasztalon az órát egy oroszlán koponyája tartotta a fogai között. A hátuk mögötti fal előtt egy hatalmas akvárium volt, tele a kihalás szélén álló tengeri élőlényekkel. A plafonról háromemeletes kristálycsillár lógott alá. Az összképet csak a rózsaszín kiscica-mintás tapéta zavarta kissé. Barnának és Vadásznak még akkor is tátva volt a szája, mikor Bence diadalmasan visszaért a papírfecnire feljegyzett telefonszámmal.

– Na, meg is van! Mindjárt felhívom Igort, és meglátjuk, mit tud nekünk segíteni.

Bence elővette érintőképernyős mobiltelefonját, majd felolvasta a céduláról a telefonszámot, amit a készülék ezután automatikusan tárcsázott.

– Dobrij den, Igor bá! Petya vagyok, és a segítségedet kérném! … Neem, nem bántanak a nagyok. A múltkori eset óta senki nem mer nekem beszólni. Még most is emlegetik Mihail bácsi baseballütőjét. El kell ismernem, profi munkát végeztél, mint mindig! De most másról van szó. Kéne egy kis titán, és a pénz nem számít.

Barna éppen közbe akart szólni, de Bence leintette.

– Menni fog? – kérdezte. – Ááá, nagyon jó… Kellene valami olvasztó-felszerelés is. Olyan sok időbe telik? Nem lehetne egy kicsit hamarabb? … Ja igen, persze, elfelejtettem, hogy Ivánt lelőtték a múltkor, és még nem sikerült egy hozzá hasonló beszerzőt kerítened… Rendben, akkor a szokott helyen várunk! Do pobacsennja, Igor bá!

Bence Vadászékhoz fordult, akiknek most már nem a nappali látványa, hanem a lezajlott beszélgetés miatt volt tátva a szájuk.

– Sajnos egy kis időbe telik, mire Igor bácsi leszállítja az árut. Fél nyolc megfelel?

Barnáék még mindig nem tudtak megszólalni. Végül Vadász összeszedte magát, és kinyögött egy igent.

– Na akkor szerintem minél hamarabb menjünk vissza Mesterhez, mert a fél házat rátenném, hogy megint alszik – mondta Bence.

– Várj egy pillanatot! Ki kéne mennem a mosdóba! – szólt Vadász.

– Háát… Na jó, inkább elkísérlek, mert mire elmagyarázom, hogy hogyan találsz oda, besötétedik.

– Én is megyek veletek, mert nem akarok egyedül itt maradni – így Barna.

– Attól félsz, hogy unatkoznál? Várj, ide hívom Iport, hogy sakkozzon veled addig.

Bence előkapott egy walkie-talkie-t, majd beleszólt:

– Ipor! Azonnal gyere az egyes számú nappaliba, és hozz magaddal egy sakktáblát! Sakkoznod kell a barátommal. De ha őt is legyőzöd, mint múltkor az unokatesómat, akkor nagyon megjárod! Világos!?

Miután Ipor megérkezett, Bence és Vadász elindult a mosdóba. Először a konyhába mentek, hogy egy kis hidegélelmet vegyenek magukhoz az útra.

Ezután Bence egy félhomályos folyosóra vezette Vadászt, aki meglepetten nézte az apró, lerácsozott ablakokat a falon. A folyosó másik oldalán ajtók sorakoztak, legtöbbjük mögül valamilyen zaj szűrődött ki. Aztán egy olyan ajtó előtt mentek el, amely résnyire nyitva volt. Vadász fülét egy hangos, „Nem fizetsz, köcsög?” ordítás ütötte meg, amit egy velőtrázó sikoly követett. Bencére nézett, aki nyugodtan, fütyörészve haladt előre, és néha kortyolt egyet a gyümölcslevéből.

Aztán kiértek a folyosóról.

– Most jön a páncélterem – jegyezte meg Bence.

Egy másik folyosóra értek, ami sokkal világosabb volt, mint az előző, mert mindkét oldalán hatalmas ablakokon keresztül áramlott be a napfény, a padlóra pedig fényesre polírozott fehér járólapok voltak lerakva. A falaknál néhány méterenként egy-egy középkori lovagi páncél állt. Vadász álmélkodva sétált el mellettük, és megfigyelte, hogy a terem végéhez közeledve egyre nagyobb és díszesebb példányok vannak kiállítva. Az itt végighaladó ember már azt hihette volna, hogy egy kastélyban vagy egy múzeumban jár, de a folyosó végénél, az ajtó mellett álló kétméteres Darth Vader és a tucatnyi embernagyságú rohamosztagos-bábu eloszlatták ezt a nevetséges gondolatot.

A páncélteremből kivezető ajtó egy vajszínű csempékkel burkolt terembe nyílt, melynek padlójára vörös szőnyeg volt fektetve. A bejárattal szemközti falnál négy liftajtó állt. A jobb szélső fülkéből egy fekete-zöld egyenruhás, két méternél magasabb liftboy lépett ki, és Bence elé sietett.

– Parabócs, vigyen minket valamelyik fürdőszobába! – mondta Bence.

A férfi bólintott. Beszálltak a legközelebbi liftbe (Parabócsnak egy kicsit oldalra kellett hajtani a fejét, mert túl alacsony volt neki a fülke). Bence gyakorlott mozdulattal elhúzta a liftajtót, a liftes pedig megnyomott egy gombot a fülke falán.

A lift hangosan elindult felfelé, de néhány másodperc emelkedés után megszűnt benne a világítás, aztán elkezdett lefelé zuhanni.

– Áááá, végünk van! – kiáltott fel Vadász.

– Nyugi, nem eshet bajunk, mert akkor apám megölné Parabócsot – mondta Bence, majd kérdően a lifttesre nézett. – Ugye?

Parabócs homlokán néhány izzadságcsepp csorgott le, de aztán eszébe jutott valami. Levette bal kezéről a kesztyűjét. Vadász ekkor vette észre, hogy a férfinak kampókeze van. Ezután felrántotta a liftajtót, és mikor meglátott egy kiszögellést a liftaknában, egy hirtelen mozdulattal beleakasztotta a kampóját.

A lift egy hatalmas rántással megállt. Parabócs szabad kezével párszor beleütött a lift tetejébe, ami hamar megadta magát. A „liftesfiú” egy szigonypuskát vett elő a kabátja alól, majd felfelé lőtt, egyenesen az egyik szellőzőjárat felé. A lövedék láthatóan belefúródott a falba, de Parabócs azért rántott egyet a kötélen, hogy megnézze, biztonságosan fel lehet-e mászni rajta. Mivel még ő sem volt képes kirántani a helyéről a szigonyt, intett a fiúknak, hogy másszanak fel.

Egyesével felkapaszkodtak a kötélen, és bebújtak a lyukon. Parabócs, mielőtt elindult volna felfelé, elengedte kampójával a falat. A fülke elkezdett lefelé zuhanni, és már mindenki felmászott, mikor óriási csattanás jelezte, hogy leért a liftakna aljára.

– Ez egy szellőzőjárat? – kérdezte Vadász, mikor jobban megnézte, hova másztak be.

– Igen – válaszolta Bence. – Ha néznél akciófilmeket, akkor tudhatnád, hogy a legdrámaiabb menekülések a szellőzőjáratokban játszódnak.

– Hát ez most nem igazán nyugtatott meg. Egyébként gyakran használjátok közlekedésre?

– Hmm, én tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy van ilyenünk…

– Akkor mi a francért van kivilágítva? Ráadásul miért pont kék fénnyel?

– Na látod, ezt meg aztán végképp nem tudom! De szerintem induljunk!

Elindultak. És másztak. Meg kúsztak is. De a járatoknak nem akart vége lenni.

– Huhh, én már nem bírom sokáig! – nyöszörgött Vadász kétszáz méter után.

– Nem adhatod fel! Gondolj arra, hogy már mennyire közel van a cél! Nemsokára bemehetsz egy meleg fürdőszobába, és használhatod a vécénket! – mondta Bence.

– Hát… – szólt volna közbe Parabócs, de Bence leintette:

– Psszt! Tartani kell a gyerekben a lelket!

Ezután némán haladtak előre. Minden rendben volt, egészen addig, míg Bence, aki legelöl haladt, el nem tűnt. Vadász és Parabócs csak akkor eszméltek fel, mikor Bence ordítozva kapaszkodik a leszakadt padlódarabban. De ezzel még nem volt vége a szerencsétlenségeknek. Hirtelen egy velociraptor ugrott fel, és elkapta a lábát. Bence ezután még jobban ordított, mire Vadász is ordítani kezdett. Parabócs néhány sikertelen próbálkozás után felrántotta, a velociraptort pedig megismertette kampókezével. Az állat, miután eljátszotta történetünkben semmitmondó szerepét, vinnyogva visszaesett a földre.

– Mi a franc ez? – kérdezte Vadász.

– Nem tudom – válaszolta Bence –, de valamilyen különös oknál fogva nem is akarom tudni.

Továbbindultak… Nem tudták, meddig kell menniük. Nem tudták, hogy hol tudnának kijönni a szellőzőből. Csak azt tudták, hogy már rohadtul elegük van abból, hogy egy vacak kis lyukban mászkálnak. Tíz perccel később arra lettek figyelmesek, hogy szemből két férfi közeledik feléjük. Még mielőtt letérhettek volna az egyik mellékjáratba, Bence leszólította őket:

– Hát maguk mi a francot keresnek itt a mi kis családi házunkban?

A férfiak angolul válaszoltak, de a fiúk nagyjából megértették, amit mondtak:

– Végre valaki! Már tíz éve bolyongunk ebben a szellőzőrendszerben – válaszolta az elöl haladó, rossz kinézetű, csapzott hajú, szakállas férfi.

– Ja, mikor azt mondták, hogy statisztákat vesznek fel a filmforgatásra, nem említették, hogy a díszletben el is lehet tévedni…

– Milyen film? – kérdezte hitetlenkedve Bence.

– A Die Hard! A producerek azt ígérték, hogy nagy siker lesz, és sokat fogunk vele keresni. Hát elég sokat kerestük már a kijáratot…

– Lett volna egy jelenetünk, amiben drámai módon együtt menekülünk Bruce Willisszel a szellőzőn át. Aztán azt mondták, hogy bújjunk el pár percre az egyik mellékjáratban, mert először felveszik a főszereplőt minden irányból. Sajnos túl jól elbújtunk… Azóta sem találjuk a kivezető utat…

– Hát akkor jó keresgélést! – mondta Bence – Viszontlátásra!

Ezután egy balra forduló járatba kúsztak be. A két idegen mindenáron utánuk akart menni, de Parabócs pár jól irányzott rúgással jobb belátásra bírta őket.

– Látod, Vadász, mondtam én, hogy egy jó akciófilmbe kell szellőzőjárat… – jegyezte meg Bence.

A távolban fehér fényt pillantottak meg. Bence, aki továbbra is elöl haladt, gyorsabban kezdett kúszni, hogy minél hamarabb odajusson.

– Végre! – kiáltott fel, mikor a fényforráshoz ért – Ha jól látom, a hűtőház felett vagyunk. Parabócs, szedd le a rácsot!

A megszólított azonnal engedelmeskedett. Miután a ráccsal megvolt, leugrott, majd az utána érkező Bencét elkapta.

– Innen már hamar kijutunk, csak keresztül kell mennünk a hűtőházon, és át kell szállnunk egy másik liftbe! – mondta Parabócs.

– Akkor gyerünk! – szólt Bence, és már indultak is.

Ahogy megtettek pár lépést, a hátuk mögül óriási csattanást, majd egy ordítást hallottak: Vadász is földet ért.

– Nem igaz, hogy neked mindig le kell maradni – mondta mérgesen Bence – Jó lenne, ha sietnél! Úgy tudom, te akarsz vécére menni…

Vadász megmondta volna neki a magáét, de úgy fájtak a bordái, hogy egy szót sem bírt kinyögni. Fogcsikorgatva feltápászkodott a földről, és Bencéék után sántikált.

A hűtőház is túlméretezett volt, mint a ház többi helyisége. Vadász ámuldozva nézelődött. A látvány teljesen elfelejttette vele a fájdalmat. (A végtagjai egyébként is olyan hamar átfáztak, hogy már alig érzett valamit…)

– Nagyon faszák ezek a jégszobrok, amik mellett eljöttünk, Bence! – mondta dideregve, mikor sikerült utolérnie barátját.

– Hát az igaz, hogy mutatósak, de nem jégszobrok…

– Hanem?

– Fater lehibernálta az adósait, addig, míg nem tudják visszafizetni a pénzét… Az a genyó például két millával vágott meg minket…

Egy jégszoborrá merevedett emberre mutatott. Szerencsétlen fickó arca halálos rémületről árulkodott, bal kezében valamit szorongatott, a jobb kezét pedig, talán egy ütés elleni védekezésként a feje felé tartotta – ebben a pózban fagyott meg. Vadász meredten figyelte.

– Ha nem akarsz te is idefagyni, akkor inkább gyere! – szólt rá Bence – Ja, és ne sajnáld őket túlságosan! Ők még jól jártak…

Vadász nem merte megkockáztatni a kérdést, hogy mi történt azokkal, akik ennél is rosszabbul jártak, inkább megszaporázta lépteit.

Végül szerencsésen kiértek a hűtőházból. Megcsapkodták ruhájukat, hogy kissé átmelegedjenek, Parabócs letört egy jégcsapot az orra alól, aztán már mentek is a lifthez. Ez szerencsére nem romlott el, úgyhogy két perc múlva már a második emeleti folyosón szállhattak ki. Bence és Vadász megkereste a fürdőszobát, Parabócs pedig elindult, hogy intézkedjen a meghibásodott lift ügyében.

A fiúknak nem kellett sokat sétálnia, a szokatlanul szerény, aranyozott padlós folyosó végén az utolsó ajtó balra a mosdóba nyílt. Mielőtt bementek volna, Vadász elkapta Bence kezét.

– Bence, itt van egy kétszázas, amit még tavaly adtál kölcsön.

– Ja, én már teljesen elfelejtettem… Várjunk csak! Te azt hiszed, hogy ha nem adnád meg, bevágnálak a hűtőházba??

– Hát… Remélem nem, de azért gondoltam, a biztonság kedvéért megadom a tartozásomat…

– Felháborító, hogy ilyesmit el tudsz képzelni rólam… – csattant fel Bence – Ezt nem vártam volna tőled! Tudod mit? Csináld össze magad! – azzal elővett egy kulcscsomót, bezárta a fürdőszobaajtót, majd szó nélkül megfordult, és elindult vissza a lifthez.

Vadász, mivel nem tehetett mást, követte. Némán beszálltak a liftbe, Bence megnyomott egy gombot, mire elindultak lefelé.

– Én nem gondoltam komolyan, hogy megtennéd… – próbálkozott Vadász a béküléssel.

Bence nem válaszolt, csak mereven nézett maga elé. Még akkor sem szólalt meg, mikor leértek, és kiszálltak a liftből.

– Figyelj, nem felejthetnénk el? Ha megmondanád, mivel engesztelhetnélek ki…

Bence ekkor megállt, és ránézett.

– Na jó! Az én arany szívem mindig megbocsát mindenkinek. Hajlandó vagyok elfelejteni, hogy mit vágtál a fejemhez, abban az esetben, ha ideadod azt a kétszázast… – szólt, és már ki is kapta barátja kezéből a pénzt.

Közben visszaértek a nappaliba, ahol Barna épp sakk-mattot adott Ipornak.

– Akkor nem használhatnám mégis a mosdót? – kérdezte Vadász.

– Azért ne siessük el a dolgokat! Egy kicsit még mindig fáj, amit mondtál… Különben sincs már annyi időnk.

Miután Barna felállt a sakktáblától, elindultak vissza Grizzlyánék házához. Sietniük kellett, mert már nem volt sok idő Igorék érkezéséig. Grizzlyánéknál első feladatuk az ismét az álmok földjén kalandozó Mester felébresztése volt. Közben Vadász elrohant a vécére.

– Már megint elaludtál… – mondta Barna mérgesen Mesternek.

– Jól van na! Veletek is előfordulhat még… Egyébként meg nem történt semmi baj, úgyhogy nem kell annyit problémázni!

– Nem történt semmi? Akkor mit gondolsz miért van az, hogy Grizzlyánék Trabantjából csak az alváz maradt meg??

Mester értetlenül nézett a kocsi maradványara, de a földön látható Malaclábnyomok megérttették vele, hogy nem az ufók vitték el a többi részét…

– Ezt te fogod megmagyarázni Grizzlyánnak… – szólt Bence.

– Még szerencse, ha ezt annak lehet nevezni, hogy nincs itt, hanem valahol a Vietnámikkal röfög Toka Hahsimával a testében…

– Ha már a Malacoknál tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy nemsoká a megbeszélt helyen kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy legyen titánunk, amiből betömhetjük ezt az átkozott bejáratot – mondta Barna. – Tényleg, Bence, mi is a megbeszélt hely?

– Egy hely, ahol semmi esetre sem bukhatunk le… Majd meglátjátok! – titokzatoskodott Bence.

Időközben Vadász is elintézte, amit el kellett intéznie, szóval – Grizzlyánt leszámítva – összegyűlt az AVSZ, hogy szupertitkos akciójuk keretében titánt vegyenek az ukránoktól. Nem is húzták tovább az időt, hanem elindultak. Amikor kiértek a főutcára, és bekanyarodtak a polgármesteri hivatal elé, Bence lelassította lépteit, majd megállt.

– Mi a baj? – kérdezte Vadász.

– Hogyhogy mi a baj? Itt vagyunk!

– Te normális vagy? A polgármesteri hivatal elé hívtad az ukránokat? – förmedt rá Mester. – Mintha azt mondtad volna, hogy valami szupertitkos találkahelyen bonyolítjuk le az üzletet…

– Ez az a szupertitkos találkozóhely…

– Micsoda? Ezt komolyan mondod? – mérgelődött Barna. – Itt van a város egyetlen térfigyelő kamerája, meg egyébként is… Ez a főtér! Egyből kiszúrnak minket!

– Látszik, hogy nincs tapasztalatotok a szakmában… – jegyezte meg fitymálóan Bence. – Még a legpitibb csencselő is tudja, hogy ott kell intézni az efféléket, ahol senki rendőr fia sem gondolná…

– Ezt a hülyeséget! – csattant fel Mester. – Azt tudom, hogy ha valamit elhagytam, ott kell keresnem, ahol nem is számítanék rá, de nem fogod bemagyarázni nekem, hogy a polgármesteri hivatal tőszomszédságában képes vagy több tonna titánról üzletelni az ukrán maffiával.

– Először is: nem maffia, hanem nagy családi vállalkozás! Másodszor pedig: Nem a szomszédságában, hanem a bejárati ajtajában fogunk üzletelni…

Mester nem tudott szóhoz jutni. A többiek is elég hitetlenkedve nézték Bencét. De ő nem tágított.

– Ha nekem nem hisztek, higgyetek a szemeteknek! – mondta, és körülmutatott a főtéren.

A fiúk szétnéztek. Első látásra semmi különöset nem vettek észre. De aztán… Mintha az újságos bódé mellett fetrengő részeg emberhez túl sok diszkóba igyekvő fiatal menne oda pénzköteggel a kezében, és távozna boldogan, vigyorogva.

– Az Zsolti bá’ – magyarázta Bence. – Drogot és negrót árul. Húsz éve minden este kijön ide. És még csak meg sem szólították soha a rendőrök…

A többiek meglepődtek, de még mindig nem győzte meg őket eléggé Bence, ezért tovább fürkészték az állítólagos népszerű találkahelyet.

Bence folytatta a mondókáját:

– Ha balra fordultok, nem messze Zsolti bá’tól láthattok egy barna bőrű, alacsony embert, aki minden erre járóhoz odahajol.

– Őt ismerem – szólt közbe Mester. – Már sokszor feljelentették zaklatás miatt. Mindenkinek azt hajtogatja, hogy „csecs, csecs”.

– Igen, igen – helyeselt Bence. – Csakhogy az a „csecs” valójában „change” akar lenni. Az angoltudásán még egy kicsit javítani kell. De a szakmájához nagyon ért. Pénzváltó a csávó, mindenféle fizetőeszközt be tud neked szerezni, ha kell.

– Aha… – mondta Barna hüledezve.

Az utca másik oldalán, ahol a város nagy parkját határoló sövény állt, Barna és Vadász egy ismerős alakot vett észre: Parabócs volt az. Néhány hasonlóan rideg kinézetű társával együtt ment, vállukon ember nagyságú fekete zsákot cipeltek, amiből egy pár makkoscipő lógott ki. Barna Vadászra nézett, majd közösen elkezdték rázni a fejüket.

– Hmm, én semmit sem vettem észre! – mondta Barna. – Te, Vadász?

– Én sem!

– Na akkor figyeljetek! – kezdte Bence. – Látjátok a Baptista Szeretetszolgálat furgonját? – Mindenki bólogatott. – Az például fegyverkereskedő standként működik. Ha szerencsénk van, akkor az a fekete autó épp vásárlás céljából állt meg mellette, így végignézhetjük, hogyan bonyolítanak le egy üzletet.

A lesötétített ablakú járműből hamarosan kiszállt egy kopasz, nagydarab, fekete bőrdzsekit és napszemüveget viselő figura. Megállt a furgon mellett, erre annak vezetőfülkéjéből egy fekete ruhás férfi szállt ki, nyakában kereszttel, és kezében egy Bibliával. Miután kezet fogtak egymással, a „baptista” felnyitotta a furgon hátulját. A fiúk nem sokat láthattak a benne levő dolgokból, de az a pár lőfegyver is elég volt, ami odalátszott. Miután az üzletelő felek beszéltek pár szót, a szerzetes bement a furgonba, majd egy nagyobb fegyvert adott ki a férfinak.

– Az nem egy… – kezdte volna kérdését Mester.

– De igen, az egy AK-47-es, ismertebb nevén Kalasnyikov – vágta rá Vadász.

Mielőtt még bármit kérdezhettek volna, a fegyver elsült. Erre mindenki, aki a környéken volt, futásnak eredt. Pár pillanattal később már sem az öreg bácsi, sem a „baptisták”, sőt még Parabócsék sem voltak ott. Bence hívta volna a többieket a polgármesteri hivatalba, azonban az ekkor már be volt zárva, ezért elmentek az épület sarkához, és a sötétben elbújva figyelték a főteret.

– Na, ő volt a fegyverárus… – mondta Bence – Még kell valami bizonyíték arra, hogy ez a mi titkos találkozóhelyünk?

A többiek nemlegesen rázták a fejüket. Ekkor a könyvtár irányából befordult egy Zsiguli, amit számos másik hasonló márkájú és Polski Fiat „jármű” követett. Sorban, egymás után leparkoltak a polgármesteri hivatal elé. Mesteréknek feltűnt az autók mind kékre vagy sárgára voltak festve, és mindegyiken szigony alakú orrdísz volt. Utolsónak egy lesötétített ablakú fekete Mercedes érkezett.

Az ukránok leparkoltak a kocsikkal a polgármesteri hivatallal szemben. A fekete Mercedesből kiszállt a feketeruhás sofőr, majd kinyitotta a hátsó ajtót Igornak. Igor is kiszállt. Fekete öltönyt viselt, nyakában 5 centi vastag aranylánc lógott, ujján hatalmas pecsétgyűrű csillogott. Szívott egy utolsót szivarjából, majd lába elé dobta, és elnyomta krokodilbőr cipőjével.

Ekkor Bence előlépett a sötétből. Mikor Igor meglátta, elvigyorodott, és elővillantak aranyfogai. Odament Bencéhez, és megölelte.

– Drágának tűnik ez a zakó, Igor bá’! – jegyezte meg vigyorogva Bence.

– Nálunk otthon van mondás: „Nem úr, aki nem pazarol”.

– Szívemből szóltál!

Bence intésére a többiek is előjöttek.

– Simán ment minden az úton?

– Ne viccelj Petya! Az az ember áll előtted, aki atomhulladéknak álcázva csempészett át egy űrhajót Anyácska határán!

– Persze-persze, tudom én, hogy profik vagytok! S hol az áru?

Igor felemelte a kezét, mire a legszélső Ladából kiugrott egy dagadt, bőrdzsekis ukrán, és felnyitotta a csomagtartót. Az AVSZ-esek belenéztek, és leesett az álluk: a raktér tele volt kicsi Sztálin-szobrokkal.

– Igor bá! Te át akarsz verni?! Én nem papírnehezékeket rendeltem tőled!

– Fiam, a jó öreg Igor bá’-nak nem az a legfőbb vágya, hogy megdögöljön a szomszédja tehene!

– De akkor mér’ nem szállítod le nekem a rendelést?!

– Fiam, soha ne feledd az öreg Nyikita szavait: „Nem minden az, aminek látszik – főleg, ha tőlem származik”! Szerinted miből vannak ezek a papírnehezékek?

– Bazzeg! Ezek titánszobrok? – hüledezett Mester.

– Bizony! A barátod nagyon jó megfigyelő, Petya.

Barnáék elkezdtek hangosan nevetni.

– Épp most vallott kudarcot egy küldetésen, ahol a megfigyelés volt a feladata. Na de térjünk át a pénzügyekre. Mennyibe is kerül ez akkor nekünk?

– 3000 hrivnya, mert barátok vagyunk.

– Akkor adok neked hat Szkovorodát – Bence kiszámolta a papírpénzeket Igor kezébe.

– Ahogy mi ukránok mondjuk: „ha nincs baj, nincs baj, ha baj van, baj van”. Pontos vagy, mint mindig, Petya fiam!

– Jóhogy! És az olvasztóval mi a helyzet, Igor bá’?

– Bizony, az olvasztó is kell nektek, ha folyékony fémet akartok! Ne feledjétek a régi ukrán közmondást: „lecipelheted a szamarat a folyóhoz, de hogyan veszed rá, hogy igyon is a vízből”. Az olvasztó természetesen benne van az árban. Mindjárt meg is mutatom!

Igor odavezette őket egy sárga Barkashoz, ami egy Lada után volt kötve. Megpaskolta a kocsi oldalát.

– Ez lenne az. Megbuheráltuk egy kicsikét. Kivettünk belőle pár dolgot, hogy elférjen benne, aminek el kell férnie. Ne aggódjatok, ha később használni szeretnétek, akkor csak az olvasztótégelyeket kell kiszerelnetek.

– Hát erősen reméljük, hogy nem leszünk rákényszerítve, hogy ebben a „járműben” utazzunk, de azért köszi – mondta Bence. – Már csak egyvalami van hátra. El kellene szállítani a raktárunkba a cuccokat.

– Petya, te mondod koordinátákat, mi visszük a cuccot. Gyere, ülj be a Merdzsóba, a barátaidnak meg megengedem, hogy felmásszanak a Barkas tetejére.

Bence odafordult Mesterékhez, és a következőt mondta:

– Ezt nagyon nagy megtiszteltetésnek vegyétek!

– Húúú, kösz, sokkal jobb lesz, mintha a Merciben utaznánk – jegyezte meg Vadász, de miután meglátta, hogy egy kopasz, napszemüveges fej emelkedik ki az egyik Zsiguliból, inkább gyorsan felugrott a Barkas tetejére a többiekkel.

Miután Igor az autó GPS-ébe betáplálta a cél koordinátáit, szépen, lassan elindult a konvoj. Hamar megérkeztek Grizzlyánékhoz, és miközben Bence elköszönt Igortól, az ukránok lepakolták az árut, az AVSZ-esek pedig kiköpködték az út során szájukba repült muslicákat.

Pár perc múlva, mikor már a kocsik által felvert por is leülepedett, a fiúk elkezdték a titán megolvasztását a Barkasban. Közben Mester kérdezett Bencétől:

– Tulajdonképpen mennyit fizettél most az ukránoknak?

– Kb. hetvenet.

– Basszus, hetvenezerér’ hoztak ennyi titánt meg egy olvasztót? Durva… – jegyezte meg Barna.

– Ne feledd, ez baráti áron volt – tette hozzá vigyorogva Bence – Amúgy ötvenezer lenne. Egyébként ottani viszonyok között ez kurva soknak számít.

– Az a nem mindegy… – szólt Vadász.

– Mindenki jól járt ezzel az üzlettel, a vámhatóságot kivéve, akik csúnyán át lettek kúrva, úgyhogy minden a legnagyobb rendben – így Bence.

A hiperszupermodern olvasztóval hamar folyékony masszát varázsoltak a sok kis Sztálin-szoborból. Mester és Vadász készített egy hungarocell-öntőformát, beleöntötték a forró fémolvadékot, és vártak, amíg megszilárdul. Amikor már eléggé kihűlt ahhoz, hogy meg tudják fogni, kiszedték a formából, odacipelték a lyukhoz, és a helyére illesztették.

Összepakoltak, és éppen indulni készültek, mikor furcsa robajt hallottak a föld alól. Hirtelen előugrott két fejlettebb Vietnámi, a lezárt lyuktól pár méterre levő, frissen kiásott járatból.

– Á, uii, „barátaim” – röfögte az egyik.

– Már ez a mocskos Malac is tud beszélni – jegyezte meg Mester.

– A nagy Toka Hahsima tanította meg nekünk. Vigyori a nevem, a társamé pedig Gonosz. Most meghaltok! – mondta fölényeskedve a Malac.

– Egy: minket nem érdekel, hogy ki tanított meg beszélni. Kettő: az már még úgy sem érdekel minket, hogy mi a nevetek. Három: – mondta Bence, közben pedig elővette a nála lévő pisztolyt – szerintem semmilyen garancia nincs arra, hogy mi meg fogunk halni – kérdezte Bence.

– Szerintem meg igen. Mi képesek vagyunk a nagy Toka Hahsima támadására – röfögte Gonosz. – Gyere Vigyori, Toka Hahsima támadás! – kiáltotta Gonosz.

Elkezdték a támadásnak csúfolt mozgássorozatukat, ami még az olcsóbb költségvetésű karatés filmekben is nehezen állta volna meg a helyét. Ide-oda ugráltak, és így próbálták megtéveszteni és összezavarni az AVSZ-eseket, végül felemelt bal lábbal megpróbáltak ellenfelükre ugrani, azonban olyan esetlenül sikerült összehozniuk a felvezetést, hogy elszédültek, és míg Gonosz a házfallal találkozott, addig Vigyori a tüskés bozótba esett. Az AVSZ-esek elkezdtek röhögni, a Malacok pedig döbbenten vették észre, hogy semmit sem ér az „istenük” által tanított dolog.

– Ó, nagy Toka Hahsima! Miért? Miért? – röfögte Vigyori, miközben a hátsó felében lévő tüskéket próbálta eltávolítani.

– Na! Ennyit ér a ti Toka Hahsimátok! – mondta Barna.

– Gyorstámadás! – röffent fel hirtelen Gonosz.

Ahogy ezt kiröffentette, megjelent a semmiből egy csomó, Gonoszhoz és Vigyorihoz hasonló Malac, teljesen körbezárva az AVSZ-eseket. Néhány másodpercig egyik fél sem mozdult, majd a fiúk tüzet nyitottak, azonban mindhiába – úgy tűnt, hogy a golyó átmegy rajtuk anélkül, hogy sérülést okozna.

– Dögöljetek meg! – ordította Vadász.

– Ez nekem nagyon gyanús – jegyezte meg Bence. – A detektoron csak két Malacot látok.

– Hát persze! – kiáltott fel Barna. – Még mindig csak ketten vannak, csak valamilyen módon elhitetik velünk, hogy több van belőlük. Valószínűleg olyan gyorsan mozognak, hogy a szemünk nem képes követni őket, emiatt van az optikai csalódás… Szerencsénk, hogy nem támadnak. Úgy tűnik, hogy egyszerre csak ezt az egyet képesek csinálni.

– Akkor ideje lenne lelőni az igaziakat… Nem tudom, hogyan találhatnánk el, hogy pontosan hol vannak, bármelyikbe lövünk, hatástalan.

– Emlékeztek a lézercsapdára? – kérdezte Barna. – Azt is hoztunk a Pentagon-raktárból…

– De azt még nem teszteltük – akadékoskodott Vadász.

– Hát majd most fogjuk! – kiáltott fel Mester, előkapta a lézercsapdát, és beindította.

– Áááááááá! – üvöltött fel Vadász, miközben babapózban fetrengett a földön. – Kapcsold ki azonnal, te idióta!

– Érdemes volt ezt rád bízni… – mondta Bence Mesternek, majd kikapta kezéből a lézercsapdát, és kikapcsolta. – De legalább azt tudjuk, hogy nem halálos, és hogy nem olyan egyszerű a használata.

Miközben Vadász feltápászkodott, Bence újra beüzemelte a lézercsapdát, de úgy, hogy igyekezett a még mindig körülöttük rohangáló Vietnámik felé irányítani. Ahogy megcsapta őket a lézersugár, a Malacok lelassultak, és egyszerre megint „lecsökkent a számuk”.

Vigyori hirtelen elszaladt.

– Vadász, Bence! Menjetek utánuk! – kiáltotta Mester.

Vadászék Vigyori után eredtek, Mester és Barna pedig ott maradt, és Gonosszal nézett farkasszemet.

– Dögöljetek meg, büdös homo sapiensek! – így Gonosz.

– Hát az még nem most lesz, azt garantálhatjuk, Malackám! – így Barna.

– Szerintem röff, igen, uii! – röfögött Gonosz.

– Na! Nem megy már olyan jól a beszéd – szólt Mester.

Ekkor hirtelen egy adag savat fröcskölt rá a Malac.

– Gyorsan, Barna! Az ellenszert! – mondta.

– Itt van, kapd el! – kiáltotta Barna, és odadobott Mesternek egy fiolát. Mester egyből kiitta a tartalmát.

– Haha! Az én savam ellen nincsen ellenszer! – röhögött gonoszul Gonosz.

A Malac nem tudta, hogy ez gyorsan hat, és már tesztelve is volt.

– Azt csak hiszed! Szeretném neked elmondani, hogy nagyon jól érzem magamat! Az anyag gyorsan hat, és tesztelt! – szólt Mester.

– Akkor itt van még egy adag! – kiáltotta mérgesen Gonosz.

– Ne is próbálkozz, Malacka! Ez a szer 24 órás védettséget nyújt nekem – mondta Mester.

– Szerintem lőjük szét a fejét! – így Barna

– Ja! Aztán pedig menjünk Vadászék után! – szólt Mester.

Belelőttek a Malacba, mire az eltűnt a szemük elől. Iszkolt az időgéphez, hogy Toka Hahsima után mehessen.

– Most mi legyen? – kérdezte Barna. – Ez a tetű megint kijátszott minket!

– Szerintem inkább hagyjuk… Segítsünk Vadászéknak kinyírni Vigyorit! – mondta Mester. – A Báthory utcán vannak.

Nem sokkal később ott voltak ők is.

– Várj! Nehogy úgy járjatok, mint mi! – kiáltott Mester.  – Használd először a lézercsapdát!

Bence bekapcsolta a lézercsapdát. Vigyori álcázta magát, de a rátekeredő lézercsapdából nem tudott kiszabadulni. Most már könnyű célpont volt a fiúknak. Lőttek is bele, mint az állat. Miután megdöglött, az álcázás is megszűnt, és csak egy halom húscafat maradt belőle.

– Na, ennek annyi! – sóhajtott fel Bence.

Valóban. Vigyori nem kerülhette el a sorsát. Halálát megérezte Gonosz is, aki ezekben a pillanatokban is az időgép felé tartott, hogy urához mehessen.

– Mi lett a másikkal? – kérdezte Vadász.

– Sajnos nem döglött meg… – mondta Mester.

– Belelőttünk, de álcázta magát, és elmenekült – tette hozzá Barna.

– Szerintem Grizzlyán után akar menni – elmélkedett Bence.

– Van egy villogó pont a kommunikátoron! Lehet, hogy az a mi Gonosz „barátunk”! Az időgép felé tart…

– Akkor nekünk is ott a helyünk! – mondta Mester.

Sajnos nem tudták elkapni. Épphogy átjutott az időkapun.

– Ez nem sikerült. De legalább Vigyori döglött, és így csak egy intelligens Malac van Toka Hahsima társaságában! – mondta kicsit csalódottan Vadász.

Így tehát a Vietnámik első inváziója kudarcba fulladt…

Oldal : 1 2 3 Megtekintés egyben