A 8.e osztály már szinte extázisban várta, hogy véget érjen az osztályfőnöki óra… Pedig még el sem kezdődött. Főleg azok, akik belőtték magukat, hogy ne érzékeljék „Tudod, Hogy Ki” pszichoterrorját.

Termük az első emeleten volt, a rettegett kémiaszertár mellett. Ez már szeretett tanáruk vadászterületéhez tartozott… A szertárnak volt egy, a nyolcadikosok termébe nyíló ajtaja, amin át minden szavukat hallhatta a szünetekben. A korábbi diákok állításai szerint a hallottakról jegyzőkönyvet vezetett, és aki esetleg elkövette azt a hibát, hogy őt, a magyar oktatás büszkeségét megsértette, az évek múltán is retteghetett haragjától. Volt olyan eset, hogy egy elballagott diák már rég elfelejtette őt, meg a Városszéli Általános Iskolát, amikor egy szép napon levélbombát kapott, a borítékon az „Így jár, aki a tanítási módszereimet kritizálja!” üzenettel…

Elérkezett a pillanat! Pékné Nagy Mária belépett a terembe. Már csak a krimikből és a horrorokból ismert vészjósló zene hiányzott. A tanár odament az asztalához, és ráült. Vajon mit érezhetett az a szegény bútordarab? Habár még mindig jobban járt, mintha a diákok Biológia Tanárja tette volna ugyanezt… „Tudod, Hogy Ki” megszólalt:

– Hol van a hetes???? – a hangja végigdübörgött a termen, és a diákok még jobban összehúzták magukat a padban.

– Megkérdezem még egyszer… – mondta az osztályfőnök.

– Neeee!!! – kiáltott fel Grigoncza Androméda, aki Romániából érkezett az osztályba, az utolsó évben. – Én vagyok a hetes! Jelentek is, csak ne tessék még egyszer megkérdezni.

– Nem tetszik a hangom??? – kérdezte az osztályfőnök.

– De, olyan szép… Nem gondolkozott még tanárnő, hogy induljon valamelyik tehetségkutató versenyen? – próbált nyalizni, hogy mentse az életét.

– Te most gúnyolódsz velem? Kuss a pofádnak! – mennydörögte. Még jó, hogy nem illemtanárnak ment… – Most jelentesz, óra után pedig bejössz a szertárba!

Androméda megpróbált kinyögni valami jelentésfélét, de a „Tanárnőnek tisztelettel” szavak végére elájult. Persze ezen senki sem lepődött meg, hiszen gyakran egy bántó szó után is sírógörcsöt kapott.

– Hát akkor eltekintünk a jelentéstől – szólt az osztályfőnök. – A mai osztályfőnöki órán is a szokásos rendben beszélünk az osztály feladatairól. Először, amit én akarok, aztán ami kötelező, és utoljára, amit ti akartok. Számításaim szerint, amelyek egyébként mindig pontosak, az utolsóra úgysem marad idő, ezért inkább eltekintünk felőle. … Szóval! Tudjátok, hogy egy hét múlva lesz az iskolánk alapításának 1300-adik évfordulója. – Itt egy kicsit elmerengett. – Hát igen… Emlékszem, milyen más idők voltak akkoriban. Ha egy gyerek visszapofázott, meg lehetett feszíteni, vagy ha csúfolta az alakomat, akkor boszorkányságért elégették. Ma meg… – ekkor megint a szokott, kiképző-őrmesteri beszédstílusára váltott – Inkább hagyjuk! Ti úgy sem értékelitek az ilyet. Szóval ez a rendezvény azért fontos nekem, mert megkérdezték a tanáriban, hogy mely osztályok vállalnák el a két és fél órás ünnepi műsor előadását. Egyúttal felajánlottak a felkészítőknek kétszázezer forintot a nyelvtanulás minőségének javítására szánt alapítványi pénzből. Mivel tudom, hogy milyen lelkesek vagytok, azt mondtam, hogy talán ti elvállalnátok az egészet. Azért mégiscsak megkérdezem: Nyújtsa fel a kezét, aki benne van a mókában!

Az osztály kussolt, senki sem mozdult. Még a madárcsi­csergés is hallatszott volna, ha a madarak Pékné terme közelében raktak volna fészket. Ezt azonban megakadályozta az a tény, hogy szeretett tanáruk jó – vagy más szemszögből nézve rossz – szokása volt a nyers tojásevés.

– Akkor most máshogy kérdezem: ki nem akar osztályfőnökit kapni?

Hirtelen rengeteg kéz emelkedett a magasba, mivel a diákok rájöttek, hogy itt nem az ő akaratuk érvényesül – ahogy azt már megszokhatták az elmúlt négy évben. Akadt azonban pár hülye gyerek, akik még ekkor sem jelentkeztek.

– Harmadszor, és utoljára kérdezem: ki nem akar délután bejönni a kémia szertárba?

Most már az összes kéz a magasban volt. Volt olyan is, aki mind a két kezét feltartotta. „Tudod, Hogy Ki” húsos pofáján a kár­öröm jelei mutatkoztak. Megpróbált mosolyogni, de az eredmény egy vérfagyasztó vicsor lett. Ekkor megszólalt egy nagyon-nagyon bátor gyerek:

– Tanár néni! Én azt hiszem, nem tudok részt venni az ünnepségen, mert nálunk születésnapi buli lesz.

– Először is, hinni a templomban kell. Másodszor, a tiéd lesz?

– Igen – válaszolt értetlenkedve a diák.

– Hmm… Nem baj, meglesz az nélküled is. Harmadszor, ha nem leszel itt jövő csütörtökön reggel fél nyolckor, akkor elbiciklizek hozzátok, és elzavarlak az iskoláig. Egyébként pár apróságot már elintéztem az ünnepséggel kapcsolatban. – mondta, majd kiment. – Jolán! Hozza be a szövegkönyveket! – ordította a folyosó másik végén levő tanári irodába.

A történelemtanár futva érkezett a terembe. Olyan ronda volt szegény nő, hogy a tükör felsikoltott, mikor belenézett… Szétosztotta a szövegeket, közben pedig az osztályfőnök beszélt:

– Vigyázzatok a szövegkönyvekre, mert az iskolai könyvtár tulajdonát képezik! Ha lehet, ne morzsáljátok le, és ne firkáljátok össze, különben velem gyűlik meg a bajotok!

Uherkovich Teobaldhoz – ő egy nyeszlett, alacsony gyerek volt, aki az utolsó padban ült – már túl későn jutott el a figyelmeztetés. Narancssárga pulóverének kapucniját még az órákon is a fején hagyta. Ez így volt most is, talán ezért sem hallotta a monológot. Egyik kezében szendvicset tartott, a másikban ceruzát, amivel épp a „Péknét felakasztják” című művét rajzolta a szövegkönyv fedőlapjára. Nyála nagy cseppekben folyt a lapokra. Mikor meghallotta az utolsó mondatot, eldobta a szendvicset, felpattant székéről, és kiugrott az ablakon. A tanár kinézett az utcára, majd lekiabált szegény diáknak:

– Azt hiszed, hogy ennyivel megúsztad?????

A diákok leszaladtak megnézni szerencsétlenül járt társukat, de holttestének már csak a hűlt helyét találták. Ekkor szerencsére csengettek, és a gyerekek elmenekülhettek Pékné közeléből.

Nem sokáig tartott az örömük, hiszen ezután a biológia óra következett. A Biológia Tanár az óra kezdete előtt már öt perccel ajtó elé állt, és pontosan csengetéskor bele is fogott a tanításnak csúfolt gyerekkínzásba. Ez a szokása aztán persze rengeteg késést eredményezett, mert a diákok (akiket, akár akarták, akár nem, kiküldtek szünetben) nem tudtak ilyen hamar beérni, a teleportálás pedig, mint tudjuk, csak a science fictionök világában létezik.

A mai napon érkeztek el a Biológia Tanár kedvenc témaköréhez:

– Gyerekek, nyissátok ki a könyvet az 1789. oldalon! – mennydörgött a jól ismert, kérlelhetetlen hang.

Kappalmayer Romvald felnyújtotta a kezét:

– Tan’nő, kérem, én otthon hagytam a könyvet!

A Biológia Tanár éppen a tananyag címét írta a táblára. Amikor a fenti mondatot meghallotta, keze remegni kezdett, majd akkorát vert a táblába, hogy az leesett a falról.

– MI AZ, HOGY OTTHON HAGYTAD??!! – üvöltötte. – A Törvény kimondja, hogy a diáknak kötelessége hordani a felszerelését!

– Tudom, de elfe-

– Nekem ne pofázz vissza! – szakította félbe. – Kis k*cs*g! Meggondoltam magamat! Csukja be mindenki a könyvet! Majd fejből leadom az anyagot. Na írjátok! A mai anyag címe a „A Malacok ázsiai alfajai”.

Erre a szóra felkapták a fejüket az AVSZ-esek. Azt hitték, hogy most mindent megtudhatnak ezekről a szeretnivaló állatokról. Ekkor azonban megszólalt a csengő. Senki sem állt fel, mivel már jól tudták, hogy a Biológia Tanár ilyenkor még nem szokta befejezni, és mondani fogja tovább a magáét. Most azonban még jobban felemelte hangját, és azt mondta:

– Na, menjetek szünetre!

– De tanárnéni! – szólt az egyik csodálkozó diák.

– Aki gondolja, annak adok egy kis különórát a szertárban… – mondta a Biosz Tanár.

Senkinek nem kellett többször szólni, a diákok sietve hagyták el a termet.

– Egyetlen egyszer érdekelne minket az óra anyaga, ez meg pont akkor nem fejezi be. Mindegy, majd legközelebb… – jegyezte meg Vadász.

Hamar eltelt a szünet, és a fiúk mehettek vissza a kínpadra. Magyar óra következett, amit az előző tárgyakhoz hasonlóan tiszta szívből imádtak. A magyar tanár, becenevén Szándokán, eléggé furcsa ember volt. Általában egy órára többet tervezett, mint amennyit át lehetett volna venni. Ez még nem is lett volna baj, de a következő órán már az új anyaggal kezdte. Témazáróban pedig persze mindent szó szerint kérdezett. A legidegesítőbb viszont az volt, eszperentéül beszélt, és így is adta le az anyagot.

Az óra a szokásos ütemben haladt, s már majdnem véget is ért, mikor Vadász észrevette, hogy jelez a kommunikátora: több száz Malac jön kifelé Grizzlyánék óljából. Intett a többieknek, hogy baj van. Mester felállt helyéről – amit természetesen a tanár is észrevett.

– Merre, merre? Nem csengettek! – szólt Szándokán.

– Elnézést tanár úr, de nagy probléma van Balmazújvároson. Ettől a maga élete is függhet! – mondta Mester.

– Persze! Eme nem remek telepen ezer esztendeje fellegek zengnek, telepmester tesz el eleget. De e percekben e helyen kell lennetek – mekegett, és közben a kecskeszakállát fogdosta.

– Nem a korrupciós problémáról beszélünk… Mindjárt itt vannak a Vietnámik! – kiáltott Vadász.

– Eme helyen? Ne nevettessetek! Hehe! – röhögött (vagyis röhögve mekegett) – Kelet fele letelepedett emberek?

– Mármint Vietnámi Malacok. – mondta Barna

– Felírjuk a táblára? – kérdezte Bence.

– Nem kell… de ne remegjetek, nem cselekedhet retteneteset egy gyenge serte… Telepedjetek le helyetekre, meg legyetek csendben.

Ekkor hirtelen beugrott egy Malac az ablakon. Mindenki nagyot nézett. Szándokán bebújt a tanári asztal alá, s remegő hanggal kiáltotta:

– Mentsetek meg! Mentsetek meg!

Az AVSZ tagok előkapták a táskák zugaiba elrejtett, kisméretű fegyvereiket, majd szétlőtték vele a Malacot. Elővették a Pentagontól szerzett memóriaátírót, ami egy digitális fényképezőgépre hasonlított, majd védősapkát raktak a fejükre, és törölték a tanulók memóriáját, akik eszméletlen állapotba kerültek.

– Még vagy negyed óra, míg felébrednek. Mit csináljunk a Malactetemmel és a betört ablakkal? – kérdezte Mester.

– Hmm… – gondolkozott Bence. – Áá, meg is van. Mi lenne, ha valamelyik kedves osztálytársunkat megszívatnánk?

– Kurva jó ötlet! – mondta röhögve Barna. – És ki legyen a delikvens?

– Szerintem Kappalmayer simán megérdemelné, a Biológia Tanár máskor mindig megszívatja azt, aki nem úgy viselkedik, ahogy a Törvényben le van írva, ez a mákos meg nem kapott semmit… – mondta Vadász.

– Akkor kap egy jó kis követ a kezébe, és majd elviszi az ablakos balhét – így Grizzlyán.

– És mi legyen a tetemmel? – kérdezte Barna.

– Szerintem szedjük szét egy kicsit, hogy ne lehessen felismerni, ez egy mutáns Vietnámi. Egy-két csaj cuccába rakunk belőle pár cafatot, így Szaplonczayra fog terelődni a gyanú, ő hírhedt arról, hogy úgy szívatja a csajokat, ahogy csak tudja. Ami megmarad belőle, azt kidobjuk az ablakon, a földön lévő vért meg csak fel kell törölni – javasolta Mester. – Persze ezzel nem tűntetjük el teljesen, de úgy sem fog kiderülni, hogy miként került az iskola területére egy szétszedett tetem…

– Kiváló! Legközelebb majd Takaróékról is „gondoskodunk”! Most viszont siessünk, mert a városban Malacok szaladgálnak! – figyelmeztetett Vadász, miután végignézte a kamerák képét.

Miután elrendezték a termet, az iskola aulájába siettek, ahol újabb Malaccal találták szembe magukat. Éppen a mit sem sejtő takarítónőt akarta letámadni, hátulról. Miután végeztek vele, és kivitték a tetemét a másik mellé, szétváltak. Vadász és Barna a központba sietett, fegyverutánpótlásért, a többiek pedig körbenéztek a városban, hogy megnézzék, milyen messze jutottak Malacok. A Petőfi utcán találkoztak, ami Grizzlyánék és az iskola között volt, körülbelül félúton. Miután szétosztották a fegyvereket, egy gyors megbeszélést tartottak.

– Úgy tűnik, nem az céljuk, hogy kijussanak a városból – mondta Mester. – Ehelyett kaja után kutatnak, meg a fajtársaikat szabadítják ki. Az iskolába is a konyha miatt mentek. Jobb is, hogy eljöttünk, a Vietnámik tönkretették az egészet, pedig az volt az egyetlen értelmes hely az épületben. Bezzeg az igazgatóit érintetlenül hagyták, meg az ofő szertárát is…

– És mennyien vannak körülbelül? – kérdezte Vadász. – Mi vagy húsz-harminc példányt láttunk útközben.

– Sokkal többen, két-háromszáz is szaladgálhat az utcákon – válaszolta Bence.

– Ja, úgyhogy ideje lenne elkezdeni ritkítani őket – javasolta Grizzlyán.

– Milyen igaz! – szólt Mester. – Van pár pont, ami stratégiai fontosságú, így megvédésük nagyon fontos. Az első a víztorony. Vadász, te menj oda! Nyírj ki minden közeledő dögöt, nehogy bemenjen akár egy is dagonyázni a friss vizünkbe! Barna, te és Bence véditek a városközpontot, én pedig a központunk környékén leszek. Grizzlyáné az iskola. Gyerünk!

Vadász a víztoronyba betörni készülő Vietnámik látványára érkezett céljához. Azonnal elkezdte aprítani a Malacokat, azonban az egyik a háta mögé került, és megtámadta, jó párszor fejen ütötte. Vadász hirtelen elveszette tájékozódási képességét, és mire feleszmélt, a Malac már Zsíros Mátrix-támadással közeledett feléje. A sertés technikájának fejletlensége miatt könnyen kikerülte azt, és még arra is volt ideje, hogy kommunikátorával rögzítse, ahogyan a Malac az egyik közeli betonfalnak ütközik. Miután elpusztította, körbeküldte a többieknek a videót.

– Ezt jól megszívta! – röhögte Bence a felvételt.

Mialatt a videó futott, Toka Hahsima átvette Grizzlyán elméjének irányítását. Kihasználta, hogy senki sem figyeli a kommunikációs csatornát, és vírust küldött a központi rendszerre. Mindenkinél megszakadt a kapcsolat.

– Na de jó, ez is akkor romlik el, mikor szükség van rá… – mormogta Mester.

A kapcsolat csak néhány perc után állt helyre.

– Hát ezt meg mi a franc volt? – kérdezte Vadász.

– Leállt a központi gép, mert ártalmas kód került rá – üzente Barna. – Számítottam rá, hogy egyszer be fog következni, ezért is tettem egy kis óvintézkedést ez ügyben, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar szükség lesz rá.

– Ez most nagyon jól jött! De hol van Grizzlyán?

– Jó kérdés! A kommunikátorával nincs kapcsolat. Viszont a Malacok viselkedése megváltozott. Eddig össze-vissza futkároztak, most pedig egy irányba mennek. Szerintem kövessük őket!

Lassan követték a Malacokat. Hamarosan megérkeztek: céljuk a víztoronytól pár utcányira lévő Kadarcs-erdő volt. A fás területet csak a város lakói hívták erdőnek, igazából csak egy közepes méretű liget fákkal, és egy csatornával. Pont ideális gyülekezőhelyül szolgált a Malacoknak. Pár percen belül szinte az összes az erdőben volt.

A Vietnámikat egyre több ember látta – elég fura lett volna, ha nem veszik észre, hogy a házuk előtt disznók százai vonulnak el. Míg a legtöbben csak furcsán bámulták a teremtményeket, addig volt, aki cirkuszi felvonulásnak hitte a kondát, és volt, aki halálra rémült a vörös szemű, mutáns lényektől. Így járt az a kamionos is, aki épp a liget mellett haladt, a városközpont felé. Ezen a részen az út nagy ívben jobbra kanyarodik. Mikor a sofőr meglátta a rengeteg Malacot, hirtelen befékezett, azonban elveszítette az irányítást járműve felett, és belerohant az egyik út mellet álló házba.

Az AVSZ-esek pont a balesetre értek a közelbe.

– Te, az nem a Kopasz Daniék háza? – kérdezte Barna.

– Hallod, lehet… Szar ügy! – mondta Vadász.

Menjünk egy kicsit arrébb, Mágnesék háza elől pont jó rálátásunk lesz a Vietnámikra. Arrébb mentek, majd egyelőre csak figyelték az egyre gyülekvő Malacokat. Barna kommunikátora hirtelen elkezdett sípolni.

– Ez meg mi? – kérdezte Bence.

– Hát ez azt jelenti, hogy baj van… – válaszolt Barna, majd megnyomott néhány gombot. – Na ne! Grizzlyán elvitt egy rakás cuccot a központból.

– Hmm… Miért tenne ilyet? Azt tudod, hogy mit vitt el? – kérdezte Mester.

– Az biztos, hogy az egyik időgép és egy nagy hatótávolságú üzenőszerkezet hiányzik – válaszolt Barna. – A többit csak a helyszínen tudnám ellenőrizni.

– Biztosan van rá jó magyarázata – nyugtatta a többieket Mester. – De addig is, itt van párszáz Vietnámi, ezekkel kell kezdeni valamit.

– Még szerencse, hogy itt van nálam a Grizzlyán által átállított fordítógép, így tudom fordítani a Malacok beszédét… ööö… röfögését – mondta Vadász.

Ekkor azonban hatalmas meglepetés érte az AVSZ-eseket: felbukkant Grizzlyán, méghozzá a Malacok között, amik nem bántották őt. Nála voltak a központból eltűnt felszerelések is.

– Mi a fészkes fenét csinál ez? – kérdezte suttogva Bence.

– Valamit röfög a Vietnámiknak. Vadász? – szólt Mester.

– „Itt vagyok én, a ti nagy istenetek, Toka Hahsima, abban a testben, amelyben több, mint hét éve szenvedek, azóta, mióta megérkeztem erre az átkozott planétára! Most visszamegyek az emberek által fejlesztett időgép segítségével a múltba, hogy figyelmeztessem akkori önmagamat a közeledő veszélyre. A ti feladatotok, hogy pusztítsátok el ezeket a rongyos kis patkányokat! Hamarosan óriási hadihajókkal fogok visszatérni, és megszerezzük ezt a bolygót, utána pedig elpusztítjuk az auriga törzset.” – olvasta Vadász, majd egy nemzetközi kézjellel fejezte ki véleményét.

A többiek is mélyen – kb. másfél méter mélyen, az árokban, ahol elbújtak – egyetértettek vele.

Toka folytatta a beszédet, Vadász továbbra is olvasta a fordítón megjelenő szöveget.

„Ki a ti uratok?”

A Malacok háromszor, egymás után röfögték Toka Hahsima nevét. Vadász levette hátáról a táskáját, majd négy kis fekete, kocka alakú tárgyat vett ki belőle.

– Ez egy hullámfegyver. Ha elhelyezzük, az általuk bezárt területen minden élőlény elpusztul. Annyi a hátránya, hogy egyszerre kell beindítani őket, így mindenki kell hozzá – mondta Vadász.

Míg Toka folytatta szentbeszédét a Malacokhoz, az AVSZ-esek felvették a megfelelő pozíciót.

„És most akkor visszamegyek a múltba.” – jelezte szándékát követői felé Toka.

– Vadász! Jelentkezz! – üzent Barna.

– Igen? – kérdezett vissza Vadász.

– Csatlakozz rá a kommunikátorral az időgépre. Te elég közel vagy hozzá, hogy összeköttetésbe lépj vele, és bekapcsold a biztonsági rendszerét, így a szerkezet itt fog maradni! – kérte Barna.

– Rendben – írt vissza Vadász, és közben már intézkedett is. Mivel túl távol volt, kénytelen volt közelebb menni. Nem kellett az észrevétel miatt aggódnia, ugyanis az összes Malac Tokát bámulta, és rá sem hederítettek, Toka pedig azt figyelte, hogy van-e olyan Malac, amelyik nem őt bálványozza. Miután kellő távolságba került, bekapcsolta a rendszert, még éppen időben, ugyanis Toka ekkor ment vissza az időben. Pár harmadszintű Malac követte.

Miután Vadász visszatért a hullámfegyverhez, megadta a jelet a tüzelésre. A lefedett területen belül az összes Malac szétrobbant.

– Ez az, működött! – kiáltott fel Vadász.

A városban maradt Malacok megérezték a nagyobbak halálát, és visszamenekültek egy szűkebb területre, Grizzlyánék utcájába.

– Gyerünk az időgéphez! – szólt Bence.

Odamentek, Barna pedig egyből letöltötte a memória tartalmát.

– Te jó ég! Ez 65 millió évet ment vissza az időben! – kiáltott fel meglepetten.

– Hát persze! Akkor már tudjuk, hogy miért haltak ki a dinoszauruszok! Toka Hahsima mindet megölte – mondta viccesen Bence.

– Menjünk utána! – javasolta Mester.

– Még ne most! Úgyis tudjuk percre pontosan, hogy hová ment, így nem ez a legfontosabb. Mivel van egy működő időgépünk, meg tudjuk nézni, hogy mi történt pontosan Grizzlyánnal, hét évvel ezelőtt – mondta Barna.

– Az 1995-öt jelent. Rendet rakunk a városban, aztán mehetünk! – kiáltotta Mester.

Grizzlyánék felé vették az irányt. Útközben elpusztították azt a néhány tucat Malacot, aminek sikerült megmenekülnie a hullámfegyver elől. Végül már csak a lyuk környékén maradt pár. Mikor megérezték, hogy közelednek az AVSZ-esek, beugráltak, olyan gyorsan, hogy a fiúknak már lőni sem volt idejük.

– Be kellene temetni a főbejáratát földdel! – javasolta Vadász.

– Földdel? Azért azt hittem lesz valami jobb ötleted – így Barna.

– Miért? – kérdezte Vadász kicsit sértődötten.

– Nem érünk el vele semmit. A földet könnyen ki tudják túrni újra – magyarázta Barna.

– Tényleg…

– Valami keményebb kellene ide, mondjuk titán – gondolkodott Mester.

– Jó ötlet, de honnan szerzünk mi annyi titánt? – kérdezte Bence.

– Gyertek el hozzánk, és nézzük meg a neten, hogy honnan lehetne szerezni – javasolta Barna.

Mester kivételével, aki vállalta, hogy őrködik, otthagyták a barlangot. A keresőprogrammal egyből találtak egy oldalt, ahol mindent megtudhattak, amit akartak.

– Szóval: a titánt főként egy ilmenit nevű anyagból gyártanak klór és szén felhasználásával.

– Hát igen… ez nagyon jó, de minket az érdekelne, hogy honnan szerezhetünk! – mondta Bence.

– Látom nem érted! Először ilmenitet kell szereznünk.

– Na jó, és ilyen izét hol találunk?

– Várj, megnézem térképen! … Mondom a lehetőségeket: Ausztrália, Kína, Dél-Korea, India, Norvégia, Ukrajna-

– Höö! – eszmélt Bence. – Az nagyon fasza! Faternak van pár ukrán haverja. Igaz, hogy kicsit nehezen beszélnek magyarul, de ha azt mondom nekik, hogy dollár, akkor bármit leszállítanak nekem.

– Honnan ismeri őket a faterod? – kérdezte megrökönyödve Vadász.

– Háát, a munkája révén sok emberrel találkozott már.

– Tényleg, egyáltalán mi a francot csinál?

– Ööö, hát mondjuk úgy, hogy üzletelget…

– Na, ezt inkább hagyjuk! – szólt közbe Barna. – Az a lényeg, hogy lesz ilmenitünk. Sőt! Ha tényleg mindent leszállítanak, akkor talán hozhatnának kész titánt is!

– Rendben, akkor most menjünk át hozzánk, hogy megkereshessem Igor telefonszámát!

– Jó, menjünk! Közben hívd fel Mestert, és kérdezd meg, hogy nincs-e valami probléma! – szólt Vadász.

(Itt még nincs vége a harmadik fejezetnek Hamarosan jön a folytatás!)

← Második fejezet: A VMKCS leereszkedik a Malacok szintjére | ↑ Tartalomjegyzék | Harmadik fejezet: Invázió (2. rész) →

Oldal : 1 2 3 Megtekintés egyben