A Malacok inváziója mindössze pár óráig tartott. Az ismét a Malacok élére állt Toka Hahsima – aki az előző fejezetben Grizzlyán testében visszautazott 65 millió évet az időben – természetesen semmit sem tudott a neki cseppet sem kedvező végkifejletről. Azzal volt elfoglalva, hogy beüzemelje az AVSZ-től lopott üzenőszerkezetet. Egy kisebb hegy tetejére cipeltette fel Malacaival, nehogy bármi zavarja a vételt. Megkereste a titkos Malac-frekvenciát, amit birodalmának fénykorában használt a rettegett Vietnámi Malac Hadsereg, majd elkezdte sugározni ugyanazt az üzenetet, amit a Földre érkezésekor még saját emberfeletti agyhullámain próbált a világűrbe bocsátani. Akkor ez nem sikerült neki, hiszen annyira legyengült, hogy Malacteste gyakorlatilag elpusztult, és hiába keresett magának az emberek közül gazdatestet, az emberi agy képtelen olyasfajta bolygóközi telepátiára, amire egy mutáns, félisten földönkívüli Vietnámi Malacé… Innentől kezdve már csak várnia kellett, hogy visszajelezzenek neki a Csülök bolygón található fővárosából, hogy vették az üzenetet. Addig is egy kiálló szirtre állt, és onnan figyelte, ahogy a Malacok a dinoszauruszokat mészárolják. Ekkor nem messze tőle megnyílt az időkapu, és átbukdácsolt rajta Gonosz. Toka felhúzta a szemöldökét, és kérdőn nézett szolgájára, akit másodmagával várt.

– Nagyuram! – kezdte Gonosz – Rossz híreim vannak. Az invázió kudarcba fulladt és Vigyori halott!

– Hah’! Hogy mernek ezek a kis férgek az utamba állni? Még szerencse, hogy a Grizzlyán testében töltött idő alatt rendesen kiismertem őket. Mivel barátjuknak tekintik, érte fognak jönni. Nem is tudom mit védtek ezeken a nyamvadt kis dögökön az Aurigák… Nem érnek többet, mint a férgek.

– Biztos úgy van, ahogy mondja, Nagyuram!

– Nem is vártam más választ tőled, leghűbb alattvalóm, Gonosz.

– Szeretném, ha én lennék az… De tudom, hogy Toka Lee a leghősiesebb Malac, és az is lesz mindörökké!

– Lee valóban olyan Malac volt, amilyen nem terem minden bokorban, nem is véletlen, hogy a jobbkezem volt évmilliókon át, míg azok a nyomorult korcsok, az Aurigák el nem pusztították! Most már a mennyei Malacdagonyában lubickol… Én pedig nem találtam még hozzá hasonló alvezért… Viszont neked sem kell szerénykedned! Jó úton haladsz afelé, hogy elfoglald helyed Toka Lee mellett, a hallhatatlan Malacok sorában. Azonban ahhoz, hogy ezt elérd, segítened kell elpusztítani az embereket.

– Megtisztel bizalmával, Nagyuram! – mondta gúnyos vicsorral az arcán Gonosz. – Mindent meg fogok tenni, hogy ezt elérjük.

Toka Hahsima hirtelen témát váltott:

– Most már csak meg kell várni, hogy megjöjjön a válasz a Csülökről! Remélem, addigra Malacaim végeznek a terep megtisztításával!

Eközben, napjainkban, az AVSZ-esek megbeszélést tartottak, hiszen ki kellett valamit találniuk, ha nem akarták, hogy a rendőrség több balmazújvárosi lakos kérésének eleget téve elkezdjen a városban kószáló, illetve a Városszéli Általános Iskola konyhájába betörő Vietnámi Malacok ügyében nyomozni. Attól ugyan – ismerve a rend magyar őreit – nem kellett félniük, hogy egy esetleges nyomozás a következő 200 évben bármiféle eredményre jutna, az eset már szóbeszéd tárgya volt.

– Figyeljetek! – kezdte Vadász. – Reggel voltam boltban, és a bejáratnál meghallottam, hogy két ember az utcákon rohangáló Malacokról beszél… Nyilván nem látta őket túlságosan sok ember, de elég az a pár, aki igen! Így majd elindul egy csomó hülye pletyka a Vietnámikról…

– Inkább pletykáljanak… – szólt Mester. – Az nekünk csak jó! Minél több pletyka kering a dologról, annál kevésbé fogja a rendőrség az egészet komolyan venni.

– Ez így van! – így Bence. – Én azt mondanám, hogy mi is indítsunk el valami pletykát! Nem olyanra gondolok, hogy itt jártak az ufók, hanem valami egész reális történetre, amiről az értelmesebb ember kitalálhatja, hogy nem igaz, de aki nem gondol bele, simán elhiszi…

– És mivel lehet a Malacok feltűnését magyarázni? Mert igaz, hogy itt a vágóhíd, de ott Vietnámikkal nemigen foglalkoznak… – mondta Vadász.

– Igen, de mondjuk az egy reális magyarázat lenne a dologra, hogy a város határában felborult egy teherkocsi, ami Vietnámikat szállított – vetette fel Barna.

– És akkor mit mondunk, a teherautó hova lett? – akadékoskodott Mester.

– Pont ezt mondtam, hogy olyan pletyka kell, ami valahol reális, mégis tudható, hogy nem igaz – intette le Bence. – Szerintem ez jó ötlet. Mondjuk ezt! És még valami olyasmit, hogy kint voltunk a város mellett a pusztában, növényhatározást gyakorolni a biológia óránkra, és ott láttuk az esetet!

– Nem, ne azt mondjuk, hogy mi láttuk, hanem hogy aki nekünk mondta! – így Barna. – Ne kerüljön a nevünk kapcsolatba az esettel!

– No igen, igazad van! Akkor csináljuk úgy, hogy egymásnak mondjuk, csak olyan helyeken, például suliban, boltban, ahol sokan vannak, és valaki biztos meghallja, akkor még csak azt se mondhatja senki, hogy mi mondtuk neki, akár le is tagadhatjuk.

– Jó-jó! – szólt Vadász. – Ez így rendben is lesz akkor.

– Már csak egy kényes pont van! Ugyebár a drága Malacok megtámadták a sulink étkezdéjét, és mi kinyírtuk őket. Ott kellett lenni szemtanúknak… – mondta Barna,

– Hm, tényleg. De használhatjuk a memóriaátírót – vetette fel Vadász.

– Elvileg jó lenne, csakhogy azt, hogy ki volt ott, nem tudjuk kideríteni… – Bence elgondolkodott. – Bár úgy megoldható, hogy valakinek odaadjuk a memóriaátírót, és visszaküldjük az időben egy nappal. Akkor ő odamegy a sulihoz, és a szemtanúk memóriáját már ott helyben törli!

– Fasza! Én el is vállalnék egy kis emlékkitörlést! – vágta rá Mester.

– Ne is álmodj róla! – intette le Barna. – A múltkori húzásodat még nem felejtettük el! Ez komoly feladat!

– Úgy beszélsz, mintha erről te döntenél! – mondta sértődötten Mester. – Nem vehetsz el tőlem egy önként vállalt küldetést! Mind egyenjogú tagok vagyunk, és ha van egy küldetés, akkor úgy igazságos, hogy a leggyorsabb jelentkező kapja!

– Miért is? – kérdezte Vadász. – Az rendben, hogy nem Barna dönti el, ki kap egy feladatot, de olyasmiről se volt szó eddig, hogy a feladatok elvállalásakor mindenképp az „aki kapja, marja”-elvnek kéne működni!

– Tessék! Mondjátok nyugodtan, hogy ti akartok menni!

– Higgadj le, Mester! Nem az oviban vagyunk, szó sincs arról, hogy valaki el akarja venni tőled a feladatot – amivel egyébként még meg sem bízott senki –, csak azért, mert magának akarja! – így Bence.

– De mi az, hogy „nem bíztatok meg”? Nem tudtam, hogy úgy mennek a dolgok az AVSZ-nél, hogy bárki megbízna bárkit bármivel…

– Mert nem is úgy mennek! – szólt Barna. – Viszont te most úgy beszélsz, mintha valamilyen alapszabályt kérnél rajtunk számon! Ki kell ábrándítsalak: nem létezik semmilyen AVSZ-szabályzat!

– Elég baj…

– Hát te hülye vagy! – mondta mérgesen Vadász.

– Hm, azért ez a szabályzat-dolog nem is olyan rossz ötlet! Tényleg jó lenne bizonyos dolgokat tisztázni, és leírni a működésünkkel kapcsolatban.

– Ezt komolyan gondoltad, Bence? – kérdezte Vadász.

– Igen! Eddig tényleg eszünkbe sem jutott, mert szükség sem volt rá, de bármikor jöhet egy olyan helyzet, mint amilyen ez is, hogy valamiben nem tudunk megegyezni, és akkor kell valami, ami alapján eldöntjük!

– És hogy gondoltad?

– Mivel a Biológia tanár beszél mindig az oktatási törvényekről, ezért most kitépek egy lapot a biológia füzetemből, arra felírunk pár alapelvet, azt kitűzöm egy rajzszöggel a falra itt a központban, ahol mindenki láthatja.

– Nem jobb lenne begépelni, kinyomtatni, és összefűzni egy kis füzetnek? Akkor sokszorosíthatnánk, és mindenkinek lehetne saját példánya – mondta Barna.

– Á, azért az már túlzás lenne! Nem arra gondoltam, hogy most egy szabálykönyvet írjunk össze! Egy-két alapszabályra gondoltam. Azt meg mindenki meg is tudná jegyezni, a leírásuk meg jelképes lenne csak.

– Oké, értem. És mi legyen az alapelv?

– Hát egyértelműen az, hogy az AVSZ egy demokratikus szervezet, amiben az eldöntendő kérdésekről szavazással döntünk, kivéve a harci helyzetet, amikor mindenkinek improvizálni kell, és akár még a másik gyors utasításainak is engedelmeskedni.

– A szavazás-dolog tetszik! – szólt Vadász – Próbáljuk is ki! Szóval, ki szavaz arra, hogy mindenről szavazni kelljen?

Vadász kérdésére Bence, Barna is felemelte a jobb kezét, majd ő maga és észbe kapott, és csatlakozott hozzájuk.

– Mi van, Mester? Neked nem tetszik az ötlet? – kérdezte Barna.

– Az egész arról szól, hogy ne én menjek vissza az időgéppel! Ráadásul nincs is itt minden AVSZ-tag…

– Na álljon meg a menet! – így Vadász. – Először is te rinyáltál, hogy nem dönthetünk csak úgy semmiről, ezért mondtuk, hogy akkor szavazzunk. Másodszor pedig, mi hárman mellette vagyunk, ami több, mint a teljes tagság fele. Ha itt lenne Grizzlyán, és ellene szavazna, az se változtatna semmin… Úgyhogy kérdés eldöntve. Bence, írd le, hogy az AVSZ-ben szavazással döntünk a kérdésekről! De lehetőleg olvashatóan!

– Ha-ha! Szerintem a te írásod sem sokkal szebb, mint az enyém! De hogy ne lehessen panasz rám, inkább nyomtatott betűkkel írom.

Bence leírta a papírra, amiben megállapodtak, és kitűzte a falra, eltakarva vele a kis piros foltot, ami akkor keletkezett, amikor Mester szétnyomott a falon egy szúnyogot.

– Na, akkor most döntsünk arról, hogy ki menjen vissza egy napot az időben! – úgy tűnt, Vadásznak tetszik a szavazásirányító szerepe – Ki szavaz arra, hogy Mester menjen?

Mester felemelte a kezét, és mérgesen nézett a többiekre, akik viszont nem.

– Ezt is eldöntöttük! Nem te mész! Milyen szép is a demokrácia! És ki szavaz arra, hogy én menjek?

Most megint Bence, Barna és Vadász emelte fel a kezét. Alig bírták a röhögést visszatartani Mester fejét látva. De hogy több vita már ne legyen, Bence igyekezett megnyugtatni őt:

– Nagyon jól tudod, hogy ez a múltkori eset miatt van! Most még nem kaphatsz önálló küldetést! De nézd a jó oldalát: te nem 1 napot, hanem 8 évet fogsz visszautazni az időben!

– Micsoda? – hüledezett Vadász.

– Jól hallottad, mi hárman 1995-be megyünk – szólt Barna.

– Mit akarunk mi ott csinálni? – kérdezett ismét.

– Természetesen kiderítjük, hogy mi történt Grizzlyánnal – válaszolt Barna helyett Bence. – Nem emlékszel, hogy beszéltük?

– Na, akkor most ki a hülye? – röhögött Mester.

– De hát hogy használhatom az időgépet, ha ti utaztok vele? – kérdezte Vadász.

– Mit értetlenkedsz? Visszaküldünk, úgy, hogy a gép itt maradjon, aztán mi is visszautazunk az időben – magyarázta Barna.

– Akkor én hogyan jutok haza?

– Áááá… Hát ennyire nem vagy képben? Szerinted? Ha végeztünk ’95-ben, akkor felveszünk, és aztán együtt megyünk 65 millió évvel ezelőttre.

– Ja… – kapott észbe Vadász. – A Kettes állomáson van már a gép? – kérdezte.

– Igen, mehetünk is – szólt Bence.

Oldal : 1 2 3 Megtekintés egyben