A Malacok inváziója mindössze pár óráig tartott. Az ismét a Malacok élére állt Toka Hahsima – aki az előző fejezetben Grizzlyán testében visszautazott 65 millió évet az időben – természetesen semmit sem tudott a neki cseppet sem kedvező végkifejletről. Azzal volt elfoglalva, hogy beüzemelje az AVSZ-től lopott üzenőszerkezetet. Egy kisebb hegy tetejére cipeltette fel Malacaival, nehogy bármi zavarja a vételt. Megkereste a titkos Malac-frekvenciát, amit birodalmának fénykorában használt a rettegett Vietnámi Malac Hadsereg, majd elkezdte sugározni ugyanazt az üzenetet, amit a Földre érkezésekor még saját emberfeletti agyhullámain próbált a világűrbe bocsátani. Akkor ez nem sikerült neki, hiszen annyira legyengült, hogy Malacteste gyakorlatilag elpusztult, és hiába keresett magának az emberek közül gazdatestet, az emberi agy képtelen olyasfajta bolygóközi telepátiára, amire egy mutáns, félisten földönkívüli Vietnámi Malacé… Innentől kezdve már csak várnia kellett, hogy visszajelezzenek neki a Csülök bolygón található fővárosából, hogy vették az üzenetet. Addig is egy kiálló szirtre állt, és onnan figyelte, ahogy a Malacok a dinoszauruszokat mészárolják. Ekkor nem messze tőle megnyílt az időkapu, és átbukdácsolt rajta Gonosz. Toka felhúzta a szemöldökét, és kérdőn nézett szolgájára, akit másodmagával várt.

– Nagyuram! – kezdte Gonosz – Rossz híreim vannak. Az invázió kudarcba fulladt és Vigyori halott!

– Hah’! Hogy mernek ezek a kis férgek az utamba állni? Még szerencse, hogy a Grizzlyán testében töltött idő alatt rendesen kiismertem őket. Mivel barátjuknak tekintik, érte fognak jönni. Nem is tudom mit védtek ezeken a nyamvadt kis dögökön az Aurigák… Nem érnek többet, mint a férgek.

– Biztos úgy van, ahogy mondja, Nagyuram!

– Nem is vártam más választ tőled, leghűbb alattvalóm, Gonosz.

– Szeretném, ha én lennék az… De tudom, hogy Toka Lee a leghősiesebb Malac, és az is lesz mindörökké!

– Lee valóban olyan Malac volt, amilyen nem terem minden bokorban, nem is véletlen, hogy a jobbkezem volt évmilliókon át, míg azok a nyomorult korcsok, az Aurigák el nem pusztították! Most már a mennyei Malacdagonyában lubickol… Én pedig nem találtam még hozzá hasonló alvezért… Viszont neked sem kell szerénykedned! Jó úton haladsz afelé, hogy elfoglald helyed Toka Lee mellett, a hallhatatlan Malacok sorában. Azonban ahhoz, hogy ezt elérd, segítened kell elpusztítani az embereket.

– Megtisztel bizalmával, Nagyuram! – mondta gúnyos vicsorral az arcán Gonosz. – Mindent meg fogok tenni, hogy ezt elérjük.

Toka Hahsima hirtelen témát váltott:

– Most már csak meg kell várni, hogy megjöjjön a válasz a Csülökről! Remélem, addigra Malacaim végeznek a terep megtisztításával!

Eközben, napjainkban, az AVSZ-esek megbeszélést tartottak, hiszen ki kellett valamit találniuk, ha nem akarták, hogy a rendőrség több balmazújvárosi lakos kérésének eleget téve elkezdjen a városban kószáló, illetve a Városszéli Általános Iskola konyhájába betörő Vietnámi Malacok ügyében nyomozni. Attól ugyan – ismerve a rend magyar őreit – nem kellett félniük, hogy egy esetleges nyomozás a következő 200 évben bármiféle eredményre jutna, az eset már szóbeszéd tárgya volt.

– Figyeljetek! – kezdte Vadász. – Reggel voltam boltban, és a bejáratnál meghallottam, hogy két ember az utcákon rohangáló Malacokról beszél… Nyilván nem látta őket túlságosan sok ember, de elég az a pár, aki igen! Így majd elindul egy csomó hülye pletyka a Vietnámikról…

– Inkább pletykáljanak… – szólt Mester. – Az nekünk csak jó! Minél több pletyka kering a dologról, annál kevésbé fogja a rendőrség az egészet komolyan venni.

– Ez így van! – így Bence. – Én azt mondanám, hogy mi is indítsunk el valami pletykát! Nem olyanra gondolok, hogy itt jártak az ufók, hanem valami egész reális történetre, amiről az értelmesebb ember kitalálhatja, hogy nem igaz, de aki nem gondol bele, simán elhiszi…

– És mivel lehet a Malacok feltűnését magyarázni? Mert igaz, hogy itt a vágóhíd, de ott Vietnámikkal nemigen foglalkoznak… – mondta Vadász.

– Igen, de mondjuk az egy reális magyarázat lenne a dologra, hogy a város határában felborult egy teherkocsi, ami Vietnámikat szállított – vetette fel Barna.

– És akkor mit mondunk, a teherautó hova lett? – akadékoskodott Mester.

– Pont ezt mondtam, hogy olyan pletyka kell, ami valahol reális, mégis tudható, hogy nem igaz – intette le Bence. – Szerintem ez jó ötlet. Mondjuk ezt! És még valami olyasmit, hogy kint voltunk a város mellett a pusztában, növényhatározást gyakorolni a biológia óránkra, és ott láttuk az esetet!

– Nem, ne azt mondjuk, hogy mi láttuk, hanem hogy aki nekünk mondta! – így Barna. – Ne kerüljön a nevünk kapcsolatba az esettel!

– No igen, igazad van! Akkor csináljuk úgy, hogy egymásnak mondjuk, csak olyan helyeken, például suliban, boltban, ahol sokan vannak, és valaki biztos meghallja, akkor még csak azt se mondhatja senki, hogy mi mondtuk neki, akár le is tagadhatjuk.

– Jó-jó! – szólt Vadász. – Ez így rendben is lesz akkor.

– Már csak egy kényes pont van! Ugyebár a drága Malacok megtámadták a sulink étkezdéjét, és mi kinyírtuk őket. Ott kellett lenni szemtanúknak… – mondta Barna,

– Hm, tényleg. De használhatjuk a memóriaátírót – vetette fel Vadász.

– Elvileg jó lenne, csakhogy azt, hogy ki volt ott, nem tudjuk kideríteni… – Bence elgondolkodott. – Bár úgy megoldható, hogy valakinek odaadjuk a memóriaátírót, és visszaküldjük az időben egy nappal. Akkor ő odamegy a sulihoz, és a szemtanúk memóriáját már ott helyben törli!

– Fasza! Én el is vállalnék egy kis emlékkitörlést! – vágta rá Mester.

– Ne is álmodj róla! – intette le Barna. – A múltkori húzásodat még nem felejtettük el! Ez komoly feladat!

– Úgy beszélsz, mintha erről te döntenél! – mondta sértődötten Mester. – Nem vehetsz el tőlem egy önként vállalt küldetést! Mind egyenjogú tagok vagyunk, és ha van egy küldetés, akkor úgy igazságos, hogy a leggyorsabb jelentkező kapja!

– Miért is? – kérdezte Vadász. – Az rendben, hogy nem Barna dönti el, ki kap egy feladatot, de olyasmiről se volt szó eddig, hogy a feladatok elvállalásakor mindenképp az „aki kapja, marja”-elvnek kéne működni!

– Tessék! Mondjátok nyugodtan, hogy ti akartok menni!

– Higgadj le, Mester! Nem az oviban vagyunk, szó sincs arról, hogy valaki el akarja venni tőled a feladatot – amivel egyébként még meg sem bízott senki –, csak azért, mert magának akarja! – így Bence.

– De mi az, hogy „nem bíztatok meg”? Nem tudtam, hogy úgy mennek a dolgok az AVSZ-nél, hogy bárki megbízna bárkit bármivel…

– Mert nem is úgy mennek! – szólt Barna. – Viszont te most úgy beszélsz, mintha valamilyen alapszabályt kérnél rajtunk számon! Ki kell ábrándítsalak: nem létezik semmilyen AVSZ-szabályzat!

– Elég baj…

– Hát te hülye vagy! – mondta mérgesen Vadász.

– Hm, azért ez a szabályzat-dolog nem is olyan rossz ötlet! Tényleg jó lenne bizonyos dolgokat tisztázni, és leírni a működésünkkel kapcsolatban.

– Ezt komolyan gondoltad, Bence? – kérdezte Vadász.

– Igen! Eddig tényleg eszünkbe sem jutott, mert szükség sem volt rá, de bármikor jöhet egy olyan helyzet, mint amilyen ez is, hogy valamiben nem tudunk megegyezni, és akkor kell valami, ami alapján eldöntjük!

– És hogy gondoltad?

– Mivel a Biológia tanár beszél mindig az oktatási törvényekről, ezért most kitépek egy lapot a biológia füzetemből, arra felírunk pár alapelvet, azt kitűzöm egy rajzszöggel a falra itt a központban, ahol mindenki láthatja.

– Nem jobb lenne begépelni, kinyomtatni, és összefűzni egy kis füzetnek? Akkor sokszorosíthatnánk, és mindenkinek lehetne saját példánya – mondta Barna.

– Á, azért az már túlzás lenne! Nem arra gondoltam, hogy most egy szabálykönyvet írjunk össze! Egy-két alapszabályra gondoltam. Azt meg mindenki meg is tudná jegyezni, a leírásuk meg jelképes lenne csak.

– Oké, értem. És mi legyen az alapelv?

– Hát egyértelműen az, hogy az AVSZ egy demokratikus szervezet, amiben az eldöntendő kérdésekről szavazással döntünk, kivéve a harci helyzetet, amikor mindenkinek improvizálni kell, és akár még a másik gyors utasításainak is engedelmeskedni.

– A szavazás-dolog tetszik! – szólt Vadász – Próbáljuk is ki! Szóval, ki szavaz arra, hogy mindenről szavazni kelljen?

Vadász kérdésére Bence, Barna is felemelte a jobb kezét, majd ő maga és észbe kapott, és csatlakozott hozzájuk.

– Mi van, Mester? Neked nem tetszik az ötlet? – kérdezte Barna.

– Az egész arról szól, hogy ne én menjek vissza az időgéppel! Ráadásul nincs is itt minden AVSZ-tag…

– Na álljon meg a menet! – így Vadász. – Először is te rinyáltál, hogy nem dönthetünk csak úgy semmiről, ezért mondtuk, hogy akkor szavazzunk. Másodszor pedig, mi hárman mellette vagyunk, ami több, mint a teljes tagság fele. Ha itt lenne Grizzlyán, és ellene szavazna, az se változtatna semmin… Úgyhogy kérdés eldöntve. Bence, írd le, hogy az AVSZ-ben szavazással döntünk a kérdésekről! De lehetőleg olvashatóan!

– Ha-ha! Szerintem a te írásod sem sokkal szebb, mint az enyém! De hogy ne lehessen panasz rám, inkább nyomtatott betűkkel írom.

Bence leírta a papírra, amiben megállapodtak, és kitűzte a falra, eltakarva vele a kis piros foltot, ami akkor keletkezett, amikor Mester szétnyomott a falon egy szúnyogot.

– Na, akkor most döntsünk arról, hogy ki menjen vissza egy napot az időben! – úgy tűnt, Vadásznak tetszik a szavazásirányító szerepe – Ki szavaz arra, hogy Mester menjen?

Mester felemelte a kezét, és mérgesen nézett a többiekre, akik viszont nem.

– Ezt is eldöntöttük! Nem te mész! Milyen szép is a demokrácia! És ki szavaz arra, hogy én menjek?

Most megint Bence, Barna és Vadász emelte fel a kezét. Alig bírták a röhögést visszatartani Mester fejét látva. De hogy több vita már ne legyen, Bence igyekezett megnyugtatni őt:

– Nagyon jól tudod, hogy ez a múltkori eset miatt van! Most még nem kaphatsz önálló küldetést! De nézd a jó oldalát: te nem 1 napot, hanem 8 évet fogsz visszautazni az időben!

– Micsoda? – hüledezett Vadász.

– Jól hallottad, mi hárman 1995-be megyünk – szólt Barna.

– Mit akarunk mi ott csinálni? – kérdezett ismét.

– Természetesen kiderítjük, hogy mi történt Grizzlyánnal – válaszolt Barna helyett Bence. – Nem emlékszel, hogy beszéltük?

– Na, akkor most ki a hülye? – röhögött Mester.

– De hát hogy használhatom az időgépet, ha ti utaztok vele? – kérdezte Vadász.

– Mit értetlenkedsz? Visszaküldünk, úgy, hogy a gép itt maradjon, aztán mi is visszautazunk az időben – magyarázta Barna.

– Akkor én hogyan jutok haza?

– Áááá… Hát ennyire nem vagy képben? Szerinted? Ha végeztünk ’95-ben, akkor felveszünk, és aztán együtt megyünk 65 millió évvel ezelőttre.

– Ja… – kapott észbe Vadász. – A Kettes állomáson van már a gép? – kérdezte.

– Igen, mehetünk is – szólt Bence.

Elmentek az Kettes állomásra. Egy tároló volt a Jókai utcán, Mester nagyanyjának hátsó kertjében. A föld alatt alakították ki, éjszakánként, így senkinek nem tűnt fel a jelenléte. Lejárata egy régi játszóház volt, amelyet Mester állítólag 6 éves kora óta nem használt. (Ezzel az állítással azonban ellentmondtak az ott talált babák, amelyek újnak látszottak.) Egyetlen nagy helyiségből állt, ide hozták a Pentagonból ellopott cuccok nagy részét, hogy megakadályozzák az invázió során bekövetkezett incidenshez hasonlókat. Csak egyetlen gépet raktak bele, ami a barlang figyelőrendszerére volt kötve, és kapcsolatban állt a halőrházzal.

– Biztosan vállalod, Vadász? – kérdezte Bence az időgép előkészítése közben.

– Persze, én akartam menni! Sima ügy lesz! Elintézem, hogy a bámészkodóknak ne maradjon a Vietnámikról egyetlen emlékfoszlánya sem!

– Rendben, akkor indulhatsz! – szólt Barna.

– Oké. Hol találkozzunk? – kérdezte Vadász.

– Menj fél nyolckor az erdőbe, tudod, ahol Toka Hahsima összegyűjtötte a Malacokat! Felveszünk, ha elintéztük a dolgunkat ’95-ben.

– Ott leszek!

Beindították az időgépet. Amint megjelent az időkapu, Vadász belépett, az ottmaradt három AVSZ-es pedig felkészült az utazásra. Az időgép mellett még egy-két eszközt ki szerettek volna próbálni. Az egyik ezek közül a Rapcsi volt. (Ők nevezték el így, mert az eredeti amerikai neve, a „Little Miracle of George Bush” nem nyerte el a tetszésüket.) Ez egy körülbelül egy méter széles, hatszögletű, lebegő platform volt, két oldalán egy-egy lefelé hajló szárnnyal. A fiúk már korábban is használták volna, de nem tudták sehol sem gyakorolni az irányítását, hiszen nagy szabad tér kellett volna hozzá, ráadásul ahol biztosan nem látja meg őket senki. Az első próbát a múltban akarták megtartani, úgyhogy előkészítették az útra.

Bence és Barna felszerelték az időgépre a másik speciális szerkezetet, ami egy olyan mezőt generált, amely az ezen belül levő dolgokat eltünteti, vagy egy másik képet vetít ki helyettük – ez volt az álcázó.

– Beállítom az időgépet a megfelelő időpontra. Mit is mondott, mikor fertőzte meg Grizzlyánt? – kérdezte Bence.

– Azt mondta, több mint hét éve! Állítsd ’95 augusztusára! – szólt Barna.

– Bence, a biztonsági rendszert el ne felejtsd kikapcsolni! – mondta Mester.

– Tényleg! Jó, hogy szólsz!

Az időgép váza gyémántból készült, hogy a Malacok ne tudjanak kárt tenni benne. Barna és Vadász megpróbálta valamennyire tökéletesíteni a pentagoni technikát, de sajnos nekik sem sikerült pár percnél régebbre visszaküldeni dolgokat. Toka Hahsima ugyan nem volt annyira zseniális, hogy egy saját időgépet alkosson, de annyi tudást azért összeszedett az elmúlt pár millió évben, hogy egy nem jól működő időgépet pillanatok alatt ki tudott javítani.

– Ezt nem vettük észre! Csupán néhány töltést kellett volna kicserélni, és ment volna a nagyobb időugrás is! – mondta Barna.

– Hozzuk a Rapcsit! – így Mester.

– Várj csak! Hogyan fogjuk elcsípni azt a pillanatot, amikor a Hájfej éppen bemegy Grizzlyánba? – kérdezte Bence.

– Az időgépben – a leírás szerint – van egy időgyorsító funkció. Azzal nagyobb időt tudunk végigvárni, a detektor pedig simán felismeri az idegen lényeket – magyarázta Barna.

Az időgép körülbelül akkora volt, mint egy autó motorja. Alakja félgömbhöz hasonlított, de a tetején lévő generátor miatt felül kicsit lapított volt. Az oldalán levő kihajtható érintőképernyővel, vagy egy távirányítóval, vagy a kommunikátorral lehetett vezérelni. Először bekérte a pontos célidőt, majd a helyszínt. Az adatok betáplálása és jóváhagyása után beindult a generátor, amely egy kisebb időrepedést hozott létre. Ezt az ember úgy érzékelheti, hogy az időgép felett megjelenik valamilyen plazmaszerű, vibráló anyag. Ebbe kell beleugrani, vagy valamilyen járművel belemenni. Maga az időutazás olyan, mintha egy átlátszó falú alagútban sodródna az ember.

Mikor Bence beírta az adatokat, a gép beindult, és pár másodperccel később már 1995-ben, méghozzá augusztusban voltak.

– Na, bekapcsolni a gyorsítót! – mondta Barna.

A gyorsítás elindult, és az időgép két méteres körzetén kívül (ahol a szerkezet mesterséges időállandóságot generált) minden időbeli történés sokszorosára gyorsult.

– Hú de állat, hogy így változik a nappal és az éjszaka! – hüledezett Mester.

– Hö, de gyorsan kerekezik Szellem 99 éves nagyanyja! Ilyet se látni minden nap! – kiáltott fel Barna.

– Viszont Józsi bácsi Trabantja még így se valami gyors – jegyezte meg röhögve Mester.

– Megvan! Augusztus 20-án, este tíz óra, az Epreskerti temető mögött, kinn a pusztán! – kiáltott fel Bence, akinél a detektor volt.

Az időgépet beállították az időpontra, és abban a pillanatban augusztus 20-án, este tíz órakor, a temető mögött találták magukat.

– Nézzetek fel! – kiáltott Vadász. – Látjátok azt a mozgó fényes pontot? Azt, amelyik egyre nagyobb lesz!

– Elég gyorsan zuhan lefelé! Az lesz az, amit kerestünk! – így Bence

A rejtélyes dolog egyre közelített, míg végül már alacsonyan járt, hogy a fiúk pontosan láthatták, hogy mi az.

– Ez egy űrhajó! És nagyon ismerős nekem! Megvan! Ezt láttuk a Pentagon-raktárban is annak idején! Tehát nem véletlen, hogy ide települtek… – mondta Barna.

– Kapcsoljátok be az álcázókat! – szólt Mester.

Az űrjárgány becsapódott, és lassan kiszállt belőle Toka Hahsima. Látszott rajta, hogy teljesen legyengült: csak egy Malacformájú árny volt.

– Kövessük! – suttogott Barna.

Az időgépet a Rapcsivel együtt hátrahagyták, és halkan, minden lépésükre vigyázva, az árny nyomába eredtek. Toka Hahsima is végigbolyongott a Bethlen utcán, ugyanúgy, ahogy Gonosz tette pár évvel később, majd véletlenül bement Grizzyánék házába.

– Ó, de megölném! – Bence már majdnem rálőtt, mikor Barna rászólt:

– Nehogy rálőj, mert akkor megváltozik a jövő, ahonnan jöttünk, és paradoxonba kerülünk! – figyelmeztette Barna.

– Abban még úgy se voltam. Egyébként mit jelent?

– Azt, hogy ha megölnéd ezt a rohadékot, megváltoztatnád vele a múltat, és ezzel zavart okoznál. Az időgép egyszerűen eltűnne innen, mivel ha ki is rabolnánk a Pentagon-raktárat, Toka Hahsima nem tudná megjavítani, hogy működőképes legyen… Nincsenek itt a gép tervei, se a megfelelő anyagok, úgyhogy még újat sem tudnánk készíteni…

Bence nem szólt semmit.

– Gyertek, nézzük, mit csinál! – mondta Mester.

Toka Hahsima a házban megtalálta az alvó Grizzlyánt. Egyből eltűnt, és a detektor most már Grizzlyán pozíciójából érzékelte a jelét.

– Ez üzenetet bocsát ki, méghozzá Malacnyelven… – suttogta Barna.

– Itt a fordító – szólt Mester.

„Malacok legjobbjai, hű vezérkarom! Amelyikőtök veszi az üzenetemet, jöjjön utánam az Elérhetetlen Pacalra. Egy Homo Sapiens testében találtok meg! Költözzetek bele fajunk itteni képviselőibe, és rendezzetek inváziót! Meg kell ölni a…”

–Ennyi volt. Szerintem nincs több ereje. Az üzenet lényegét már nem bírta kinyögni – mondta Bence.

– Ennyi is bőven elég! – így Mester.

– Menjünk Vadászért, aztán Grizzlyán, azaz mit beszélek, Hájfej után! – szólt Bence.

Toka és Gonosz már régóta várakoztak a hegyen, de csak 1-2 Malac jött vissza. Hahsima elkezdett idegeskedni:

– Nem igaz, hogy nem bírnak el pár hüllővel… Gonosz! Hívj ide mindenkit!

– Igenis! – válaszolt félénken Gonosz.

Leereszkedett a csúcsról. A hegy lábánál egy kisebb erdő volt. Félve ment előre, minden lépés után megállt körülnézni – egyedül ugyanis nem minden dinoszaurusszal bírt volna el. Hamarosan kiért a síkságra, ahol a Malacok a dínókkal küzdöttek. A földön mindenfelé döglött állat hevert. Gonosz láttán a Malacok abbahagyták a gyilkolást.

– Mindenki menjen fel a hegyre! – röfögte Gonosz.

Ekkor megjelent a háta mögött egy tarbosaurus, és leharapta a hátsó lábát. Gonosz megfordult. Eszébe jutott, hogy ő lesz Toka Lee utódja.

– Gyere, te rühes bénaszaurusz! – visította.

A dínó azon nyomban leharapta a fejét. De nem sokáig élvezhette a Malachúst, mert a többi Vietnámi köré gyűlt, és letámadták…

Ezalatt, a XXI. században, az AVSZ-esek elmentek Vadászért, majd Toka nyomába eredtek. Egy rövid időutazás után már ők is a mezozoikum végén voltak.

– 65 millió évvel ezelőtt! Csodálatos! – álmélkodott Vadász.

– Ja! Főleg a dinoszaurusz-hullák teszik gyönyörűvé a tájat… – így Mester.

Elkezdték keresni Tokát, de bármerre mentek, csak mészárlást találtak.

– Toka Hahsima miatt haltak ki a dínók, most már biztos! – mondta Barna.

– Az a büdös Hájfej! – szitkozódott Mester.

– Fél kilométerre, északra van – szólt Bence.

Elindultak ebbe az irányba. Siettek, hogy megakadályozzák Tokát terve végrehajtásában. Tudták, hogy végzetes lehet, ha kapcsolatba lép múltbéli énjével, és információkat ad át neki.

– És a Malacok? – kérdezte Vadász.

– Azok szerteszét vannak. Sokan megsérültek közülük – válaszolt Bence, miközben figyelmesen szemlélte a detektort.

– Szép kis esőerdő volt Balmazújváros helyén… – mondta nézelődés közben Mester.

Ahogy haladtak előre, egyre több lett körülöttük a Malac- és dinoszaurusztetem. Nemsokára egy erdőhöz értek. Itt már kevesebb dög volt, és sok Malaclábnyom vezetett a fák közé.

– Erre mentek a rohadékok! – mondta Mester.

Tovább haladtak, és már az erdő szélén jártak, amikor hirtelen, alig pár méterre tőlük, egy Tarbosaurus, amelyről azt hitték, hogy elpusztult, felemelte a fejét.

– Gyorsan fedezékbe! – ordította Bence.

A dínónak azonban nem volt ereje támadni. Szegénnyel eléggé elbántak a Malacok. Hirtelen sugárban kihányta utolsó vacsoráját.

– Nézd már! Az Gonosz feje a hányásban! – kiáltott fel Barna.

– Valamilyen különös oknál fogva nem tudom sajnálni – mondta undorodva Mester.

Bementek az erdőbe, és a lábnyomokat követve feljutottak a hegyre. Ott volt előttük húsz méterre Toka Hahsima, a Malacok Fejedelme.

– Megvan a büdös! – kiáltott fel Vadász.

– Na itt vagy, te szemét Malac! – mondta Barna.

– A kis Homo Sapiensek! Azt hiszitek, hogy legyőzhettek? – mennydörögte Toka Hahsima.

– Vigyorit még a jelenben legyőztük, Gonoszt meg megette egy alacsonyabb rendű dínó! – vágta a képébe Bence.

– Azokat a kis tetves hüllőket már elintéztem. Most ti jöttök! Malacok, támadás! – röfögte Toka.

A hegy másik oldalán lévő erdőből előjött vagy tizenöt Malac. Valószínűleg csak ennyien maradtak meg a dínók elleni harc után. Mert azért kiirtani a dinoszauruszokat nem könnyű feladat…

– Pajzsokat bekapcsolni! Mérget permetezni rájuk! – kiáltott Mester.

A Malacok kaptak javában, mindegyik úgy durrant szét, mint egy léggömb. Nem bírták a szert, minden létező sav Pentagon-receptre készült keverékét. Csak a négy fejlettebb maradt meg.

– Na, Hájfej, most mit akarsz tenni? – kérdezte Vadász – Nem elég, hogy megfertőzöd a barátunkat, de még az emberiséget is el akarod pusztítani?

– Naná! – jelentette ki elég egyértelműen Toka Hahsima.

– Ja, tényleg?

– Amúgy sem tudtok elkapni. Kapcsolatot létesítek a egykor volt, dicsőséges és hatalma csúcsán lévő önmagammal, ő hoz fegyvereket, ti meg meghaltok!

Toka Hahsima szónoklatát egy Malac zavarta meg. Odament a diktátorhoz, és egyből röfögni kezdett:

– Röff öf, uii, röf, krrr, rö, öf. [Túl kevesen vagyunk, hogy győzzünk]

– Rö öf [Tudom.] – válaszolta Toka.

– Krr uii i krr uii? [Mit kíván tenni, Nagyuram?]

– Röff, för, för, uii, ui, krr! [Megpróbálom kicselezni őket!]

A Malac ismét kérdezni akart, de mielőtt megröffenhetett volna, Mester elkiáltotta magát:

– Barna, kapd el Tokát a lézercsapdával! Mi megöljük a kicsiket.

Míg Barna Toka Hahsimát tartotta kordában, a többiek az elszaladt Malacok után eredtek. Kettőt még rohanás közben lelőttek. Tetemüket egyből elkezdte dézsmálni pár kisebb, még elő dínó.

– Itt váljunk ketté! Én megyek egyedül, ti meg együtt. Ugyanitt találkozunk! – mondta Mester.

Eközben Barna rendesen kitárgyalta a dolgokat Hahsimával.

– Ezt megbánjátok, kis rohadékok! – kiáltotta a disznó, s közben még mindig folytatta értelmetlen kiszabadulási kísérletét.

– Ez a baj veletek, Malacokkal! Nem tartatok össze. Az előbb itt lévő Vietnámik simán megtámadhattak volna minket, de helyette elfutottak. Szép, mondhatom…

Toka Hahsima erre már nem reagált semmit. Már nem is kapálózott, mert rájött, hogy nincs értelme küzdeni. Ezekben a másodpercekben Mester éppen célba vette az egyik megszökött Malacot. Lőtt – de nem találta el.

– A kurva anyját ennek a nyüves disznónak! Soha sem volt erősségem a mozgó célpont kilövése… Az énektanárt sem találtam el, mikor kellett volna…

Megunta a keresgélést, s eszébe jutott, hogy a kommunikátor rendelkezik infravörös érzékelővel. Bekapcsolta, s fél percen belül már a földön hevert a Malac. Kapott egy szép golyót a fejébe.

Miután Mester meggyőződött arról, hogy a Vietnámi megdöglött, visszaindult a találkozási pontra. Bence és Vadász továbbra is kereste a Malacot, egyelőre nem sok sikerrel. Megrezzent az egyik ág, de ezt Vadász nem vette észre, csak Bence, aki meglátta a feje fölött a Vietnámit. A hájas sem vette észre a két AVSZ-est, mivel lapult.

– Vadász! – súgta neki halkan. Vadász ránézett, ő pedig egy óvatos kézmozdulattal megmutatta neki, hogy hol van a Malac. Egyszerre tüzeltek, le is esett az ágról.

– Na, ez tuti nem élte túl! Menjünk! – mondta Vadász.

Pár perc múlva már az időgépnél voltak.

- És most következik a Rapcsi tesztelése! – így Barna

- Ki fogja kipróbálni? – kérdezte Bence.

- Én nem, az tuti! – mondta Bence – Még leesek és a bőrdzsekimnek valami baja lesz! Muter kinyír! Persze nem szó szerint értve, mielőtt bármit is mondanátok…

- Jó, ez elfogadható kifogás – szólt Barna – Akkor ki akarja vállalni?

- Hé! Álljon meg a menet! – intette le Vadász – Csak semmi önkéntesség! Szavazni kell!

- Ne kezdd a hülyeséget!

- Mi az, Mester? Mitől félsz: hogy rád szavaznak, vagy hogy nem rád?

- Jó-jó! Ne vitázzunk feleslegesen! – mondta Barna mérgesen – Döntsünk akkor szavazással! De gyorsan lehetőleg, mert szeretném, ha Toka már az AVSZ-központban lenne megkötözve! Minél több ideje van a szökésről gondolkodni, annál rosszabb! Szavazunk, egyvalaki leteszteli, aztán aki akar, mehet vele egy-két kört még, és annyi!

- Jó! Akkor ki szavaz Bencére… Izé, ő nem mehet… Szóval ki szavaz Barnára? – kérdezte Vadász.

Senki nem jelentkezett.

- Ki szavaz Mesterre?

Barna, Bence, és Vadász is felemelte a kezét.

- Na, kapjátok be!

- Micsoda? Eddig az volt a baj, hogy nem bízunk rád semmit az őrségbeli kudarcod óta! – szólt Barna.

- Ja! Nagyon rendesek vagytok, hogy megengeditek, hogy én kockáztassam a testi épségemet!

- Na, elég! Ne vesztegesd az időt! – mondta Vadász.

Mester kelletlenül odament a Rapcsihez.

- Kapcsold be a narancssárga gombbal, és állj rá! A leírások szerint elvileg akkor emelkedik fel – magyarázta Barna.

Mester bekapcsolta, és már majdnem rátette a lábát, mikor hirtelen megtorpant.

- Te! – szólt – Amúgy nem azért, de ezen hogy kapaszkodik az ember? Akarom mondani: hogy maradom egyensúlyban? Egyáltalán: hogy maradok rajta?

- Elméletileg rá tudod a két lábad csatolni! – válaszolt Bence.

- Ja, jó látom! Ezzel a két szíjjal kell… Nem tűnik valami biztonságosnak…

Mester betette a helyét a két, lábak számára kialakított lyukba, és jó erősen leszíjazta a cipőjét. Ahogy kiegyenesedett, a Rapcsi hirtelen zúgni kezdett, majd szép lassan felemelkedett a földről. Egészen fél méter magasságig. Mester idegesen hadonászott a kezével, igyekezett egyensúlyozni. Mindenki értetlenül nézte, hiszen a Rapcsi láthatóan nem volt instabil.

- Na most, ha lenyomod a cipód orrát, elindul, ha a sarkadat, megáll, és ha jobbra-balra forgatod a lábfejed, fordul!

- Csak azt nem értem, hogy miért nem te vagy Bence próbáljátok ki, ha már ilyen jól megtanultad kívülről a kezelését… – mérgelődött Mester, de azért Barna utasításait követve mindegyik funkciót kipróbálta.

- Nem is olyan bonyolult!

- Látod, még egy hülye is képes irányítani! – röhögött Vadász.

- Ha-ha! De kurva viccesek vagyunk…

- Jó lesz, csak engedd le a kezed! – szólt rá Barna – Hidd el, nem veszted el az egyensúlyod! Csak kicsit rogyassz be!

Mikor már belejött, tett pár kisebb kört a többiek körül, majd megállt, és kicsatolta a lábát, mire a Rapcsi leereszkedett a földre.

- Azért nem semmi cuccai vannak a Pentagonnak! Te jössz, Vadász!

- Oké! Megmutatod, hogyan kell becsatolni a lábam?

- Persze! Segítek én!

Mester leszállt a Rapcsiról, átadva a helyét Vadásznak, majd megmutatta, hogyan szíjazza oda a lábát.

- Emlékszel, mit mondott Barna az irányításáról. És egy jó tanács: ha el akarsz indulni, jól nyomd a cipőd orrát előre, mert kicsit szorul a gázpedál.

- Okés, köszi!

Mester ellépett a Rapcsitől, Vadász pedig megvárta, míg a jármű felemelkedik, majd jó erősen lenyomta lábával az indítót, mire a Rapcsi kilőtt, ő meg hátravágódott, és a földre esett.

- Jaj, csak nem rosszul kötötted oda a lábad? Én szóltam… – röhögött Mester.

- Nem volt vicces!  – mondta mérgesen Barna – Felesleges hülyeségre megy el az időnk… Pedig nem kéne vesztegetni! Hozd vissza a Rapcsit Mester, és induljunk!

- De hát… – kezdte volna Vadász, aki csak most tápászkodott fel.

- Bocs, de most Toka fontosabb! – szakította félbe Barna.

- Kösz, Mester!

- Szívesen, máskor is! – kiáltotta vissza Mester, aki közben elindult a Rapcsi után, ami vagy 200 méterrel arrébb állt meg.

Míg visszahozta, a többiek beüzemelték az időgépet. Először az üzenőszerkezetet és a Rapcsit küldték haza, aztán következett a neheze: Toka Hahsima hazaszállítása. Mind a négyen húzták, de nem nagyon akaródzott neki visszamenni a jövőbe. Végül nagy nehezen belökték.

Oldal : 1 2 3 Megtekintés egyben